KCSSZ

Még nagyszüleim mesélték… 
Családi anekdotáink

Magyarországról küldték

  • A magad útján
    Nagyanyád nagy hassal jött haza Brassóból. Apának meg is verte érte. A gazdájától volt. Nem fizetett az semennyit, hiába adták törvényre. Áprilisba született meg M. Ott a korházban volt a leánykérés, és amikor kijött az esküvő. Már nagyapád vitte haza ököt. Nagyapád anyja kérte meg apánktól, aki nagy gazda volt, de megesett lánnyal hova szökjön. Két évig se voltak házasok. Esztit ette az anyósa, valami pityoka miatt, amit megfőzött. Akkoriba a héjat is megbecsülték, azt ültették el. Ő összecsomagolt, fogta a két leánykát és hazajött. Anyád akkor pár hónapos lehetett. Akkor is a szomszédba laktunk. Jöttek is a békitetők, de nagyanyád nem ment. Ekkor dédnagyanyád kiokoskodta, hogy el kell hozni a borjút, s a tehén jön utána. El is hozták akkor anyádat de Eszti nem ment. Hát így volt hogy anyád anya nélkül nőtt fel, pedig az a szomszédban volt.
  • A tata, Pannika és a cigányok
    Engem Alexandrának hívnak. Az édesanyám anyukája elvált és újraházasodott még a születésem előtt. A második férje lett a mi tatánk. Ő kérte, hogy ne papának, hanem tatának hívjuk. Az unokák közül én voltam az első, ő a születésem óta Panninak, Pannikának hívott. A szüleim egész gyermekkoromban tartottak állatokat: sertést, nyulat, csirkét, kacsát. Általában a tata és a mama segített állatot szerezni, vagy tőlük kaptunk, vagy tudták, hova kell érte menni. Én mindig szerettem menni, akárhová. Egyszer ott voltunk a tatáéknál, és apu meg a tata mentek a cigányokhoz megnézni a malacokat, apu venni akart. Én persze menni szerettem volna velük, el is vittek. Nagyon kicsi voltam még, kb. 5 éves, fogalmam sem volt, hogy kik a cigányok. Odamentünk, megnéztük a malacokat, a felntőttek beszélgettek (tata, apu és a házigazda), és én egyszer csak mgszólaltam, hogy oké, de hol vannak már a cigányok? Hát a házigazda egy megtermett cigányember volt, nekem meg nem volt fogalmam, hogy a cigány egy népcsoport Magyarországon. A tata nem győzött lepisszegni, hogy Pannikám, maradj csendben! Ez a történet kb. 35 éves, én nem is emlékszem rá, a tata meg sajnos azóta szinte már mindent elfelejtett, de ha engem meglát, midig ez az első kérdése: Pannikám, emlékszel a cigányokra?
  • Jézuska nem tudja a címet
    1947 decemberében megérkezett a Zselízből kitelepítettek vonata a barcsi Vasútállomásra. Édesanyám 5 éves kislányként izgatottan várta a Szentestét, mint minden évben. Karácsonyfájuk nem volt. Az ünnepet a marhavagonban töltötték, senki nem foglakozott akkor az elszállásolásukkal. Amikor Édesanyám szeme már le-lecsukódott a várakozástól, a nagyanyám megnyugtatta, hogy a Jézuska nem ismeri az új címüket, ezért nem jön.
  • Az őszi menyegző
    Ősszel, mikor kiforrt a must, akkor tartottuk nagyapátokkal a lakodalmunkat, akivel a fonóházban ismerkedtem meg. Mindig jöttek a cimboráival minket meglesni, meg a fonás után hazakísértek minket. A lakodalom 1962. november 13-án, egy keddi napon volt. De olyan meleg volt, hogy a férfiak rövid ujjú ingben voltak. Ekkor még hétköznap voltak a lakodalmak, de pénteken soha, mert akkor böjti nap volt. Azért volt ősszel, mert nyáron sok volt a munka. Ősszel is csak akkor, mikor már megvolt a betakarítás. A lakodalom nemcsak a fiatal pár életében volt jelentős, hanem az egész falu életében. Nagyon nagy, népes rokonság volt mindkettőnknek, így szinte az egész falu hivatalos volt a nagy eseményre. A lakodalmat megelőző vasárnap meghívtuk a rokonokat, szomszédokat a lakodalomba. A meghívottak hozzájárultak a lakodalom költségeihez, természetben. Szőttes kendőbe egy tál lisztet öntöttek, ebbe tettek kb. 10 db tojást. Majd egy kis batyuba cukrot, rizskását tettek. Aki elhozta ezeket, azt megvendégeltük itallal és a már kisütött menyasszony pogácsával. Tárgyi ajándékot nem hoztak, egyedül Lizák keresztanyátoktól kaptam egy tálat. A lakodalmat megelőző este elvittem a lánypajtásaimmal a jegyinget a vőlegénynek. Éjszaka a szomszédok, rokonok összegyűltek, megtöltötték a lakodalmas káposztát, meggyúrták a levesbe való tésztát, s aznap éjjel főztek is belőle egy kicsit kóstolás céljából. A lakodalom napján a rokonaim kiosztották a szőtteseket, amit a bal láb feletti derékrészhez raktak. Én népi hagyományos viseletbe öltöztem, fehér selyemruha, fekete kasmír vállkendő volt rajtam, magas szárú fekete cipő, fekete pamutharisnya. Fejemre koszorút tettek, ezt csak nálunk viseltek a menyasszonyok. Egy tehén árát fizette az én apám a koszorúért, nem bánta, csak nyalka legyen. A vőfély és a vőlegény rokonsága eljöttek értem, a kapunál kikértek a szüleimtől, nagy alkudozások meg viccelődések közepette. A násznépet megvendégeltük pogácsával meg finom borral. Majd utána mentünk énekelve a templomba, cigánymuzsikus húzta a zenét, míg odaértünk. Mikor visszajöttünk a lakodalmas házhoz, a kapuban szakajtókosárból szórták ránk a búzát, kenyeret meg sót adtak a kezünkbe. Majd a vőfély behívta a meghívottakat. Az udvarra lókákat tettünk ki, magasabb volt az asztal, a kisebbekre meg leültünk, arra szőttes pokrócot tettünk. Az asztalra pataki tálakba tették az ennivalókat, birkahúsból volt a húsleves, a juhásztól vettük a birkákat. A káposzta meg juhhúsból lett megtöltve. Az ünnepi étkezés után volt egy kis tánc, még menyasszonyi tánc nem volt akkor, majd lassacskán hazamentek a vendégek. Mindennek már 58 éve volt, de világosan emlékszek minden pillanatára.
  • Az ősz öregember
    Régen a gyerekek legeltették az állatokat a mezőn. A történet Szent György napkor esett meg, amikor a gyerekek kihajtották az állatokat a legelőre. Vagyis, hogy mégsem esett meg, de mégis.... A háború ideje alatt az erdőben volt a védelmi vonal, pont a legelő mellett, ahová a gyerekek az állatokat hajtották, tele nagy fedett betonozott lőállásokkal. A szülők szerették volna biztonságban tudni a gyerekeiket, hogy nem mennek a bunkerek közelébe, nehogy gránátot vagy aknát, vagy bármi nem gyereknek való dolgot találjanak, ezért kitalálták ezt a történetet: A gyerekek Szent György napkor a mezőn legeltették az állatokat, amikor egyszer csak megnyílt a bunker teteje, és egy ősz, hosszú szakállas öreg ember jött ki belőle. A legszebb lányt elhívta magával, azt mondta neki hogy ott lent nagyon szép birodalma van, menjen vele. A lány elment az ősz öregemberrel, és bezáródott mögöttük a bunker. Egy év elteltével, Szent György napkor nyílt meg újra, amikor a lány visszajött. Nagyon le volt fogyva, és sápadt is volt. Elmesélte, hogy nem volt mit enniük, csak kígyót és békát ettek, és napsütés sem volt, azért volt olyan sápadt. Két tanulsága is volt a történetnek, az egyik, hogy idegen emberrel nem megyünk sehová, a másik pedig, hogy messze el kell kerülni a bunkereket. A mama is azt mesélte, hogy a közelébe sem mert menni gyerekként annak a bunkernek. Gyerekeim millió kérdést tettek fel a mamának a történettel kapcsolatban....
  • Karácsonyi horror
    Emőkei Janik Rózsa (Nagyi), anyai dédanya elbeszélése alapján Nagyi minden karácsonykor mesélt nekünk egy rémes történetet. Íme: Férje, Gönnerth Albert későn vette őt feleségül, így hosszú legénykorában sokszor karácsonyozott egyik barátjánál és annak családjánál. Az egyik ilyen alkalommal épp elköltötték karácsonyi halvacsorájukat (ugyan mi mást?), amikor a vacsora vége felé barátjának 16 éves lánya szálkát nyelt és megfulladt. Édesanyja megőrült, apja pedig főbe lőtte magát. Nagyapa (Albert bácsi) így sose engedte meg a családjának karácsonykor, hogy rendes halat egyenek, mindig ruszlit ettek. Később persze megtört ez a hagyomány, és ettünk (eszünk) rendes halat, de a történet Nagyi halála után is előkerült..... ha Nagyi élne, biztos elmesélné, hogy.... :)
  • Édesanyám egyik története
    Mikor édesanyám még kicsiny lányka volt körülbelül 4 éves az öccse pedig kettő kitaláltak egy játékot. Anyukám volt az anya az öcsi meg az apa. Elgondolták, hogy sütnek pogácsát sárból persze játékiból és a borsó kazal lesz a kemence. Szépen alá is gyújtottak a kazalnak, ami persze percek alatt óriási tűzhalmazzá vált. Szerencsére ők elmenekültek és édesanyám valahol egy lavór alá bújt mert olyan kicsinyke volt még, az öccse meg valahová az ólba a lúdkosár alá. A szülők és a falu népe már messziről látta, hogy bizony valami nagyon ég és azonnal jöttek is a tűzoltók. A borsókazal teljesen leégett, de a gyerekeket nem találták sehol. Csak remélhették , hogy nem váltak a tűz martalékaivá. A tűzoltók azt mondták, ha meglesznek a gyerekek ne bántsák őket inkább örüljenek, hogy nem lett baj. Nem is akarták őket bántani csak már kerüljenek végre elő! Hát bizony elég sokáig ott bujkáltak mire megtalálták őket. Volt nagy öröm, hogy nem esett bajuk, az bizony biztos, hogy egy életre megtanulták, hogy a tűzzel bizony nem szabad játszani.
  • A fél pár kalucsni
    Pécsett a nagy felhőszakadások idején mindig árvízszerűen zúdul le az utcákon a víz. Egy este a nagyapám zuhogó esőben jött haza és a fél lábáról letépte a kalucsnit az ár. Akkor vesszen a másik is felkiáltással lehúzta és eldobta a párját is. (Ma már senki nem tudja mi az a kalucsni: egy gumipapucs-szerűség, amit régen esőben a cipőre húztak, hogy ne ázzon be.) Hazaérve (bőrig ázva), levetkőzve, a nagymamám kérdezi tőle: hol van a kalucsnid másik fele? Mert látom az egyiket a szíjánál fogva húztad magad után...
  • Családunk kedvelt története még bátyám gyerekkorából származik.
    Szüleimnek volt két hasonló korú keresztfiuk, mint a bátyám, így amikor kicsik voltak, sokszor egy füst alatt szereztek be nekik azonos ajándékot. Így volt ez az egyik karácsonykor is, édesapám vásárolt 3 játékbuszt a három fiúnak ajándéknak, amit (hogy nehogy megtaláljuk) a nagynénéméknél rejtettek el. Igen ám, de egyik alkalommal a bátyámat a nagynénémékre bízták, akik nyugodtan hagyták, hogy a bátyám játszék a padláson. Viszont nem gondoltak arra, hogy a karácsonyra megleptésnek szánt ajándék is ott van elrejtve… Amikor szüleim megérkeztek a bátyámért, ő angyali ábrázattal jött le a lépcsőn, egy-egy hóna alatt illetve a kezében a meglepetésnek szánt 3 busszal és büszkén mutatta: - “Három butyt ity elbilok…“ - a szüleim reakcióját el lehet képzelni...
  • Eltűnt slusszkulcs
    A 70’-es évek végén játszódott a történet, amikor én még kisgyerek voltam. A családban szokás volt, hogy a gyerekek és unokák vasárnap délután meglátogatják a nagyszülőket és együtt játszanak, beszélgetnek. Egyik ilyen délután már éppen hazaindultunk volna, de a szüleim nem találták az autó kulcsát. Tűvé tettek érte mindent, a táskákat, kabátjaik zsebeit, még az autót is megnézték, hogy nem zárták-e be véletlenül a kulcsot. Telt-múlt az idő, a felnőttek már idegesek voltak, mi pedig továbbra is homokvárat építettünk. Az eltűnt slusszkulcs rejtélye akkor oldódott meg, amikor a katonák megrohamozták a homokvárat és a kulcsot nagy büszkeséggel vittem oda szüleimnek. Ezt a történetet azóta is emlegetjük, amikor nem találunk valamit.
  • Piciny történetek a régmúltból:
    A nagyszüleim – elsősorban a nagymamáim – nagyon sok történetet meséltek el gyermekkoromban. Minden történet az életüket nagyban meghatározó, egy-egy apró, de annál nagyobb jelentőséggel bíró pillanat volt. Két ilyen piciny történet van, amelyek a mai napig eszembe jutnak, és mély érzelmeket váltanak ki belőlem. Mind a két történet valahogy a katonasághoz, a háborúhoz kötődik. Apai nagymamám a háború idején volt gyermek. Sok szörnyűséget látott, de ebből az időszakból csak néhány dolgot mesélt el nekem, többször is, melyekről tudta, hogy gyermeklelkemben nem tehet nagy kárt. Tudta, hogy minden, amit hallok, amit nekem mesélnek, azok a dolgok az én szemem előtt megelevenednek és a csak kimondott szavak által keltette világ is hosszú ideig tudatomban kering, foglalkoztat engem. Ezek közül egy történet van, ami sokszor eszembe jut, talán azért, ahogy mesélte, és ahogy minden alkalommal a történetet befejezte. Apai nagymamám egy neves paraszti családba született, ahol sok tehenet tartottak és rengeteg földet műveltek. A tanyahely és a lakás, a város két külön részén helyezkedett el. A nagymamámat voltaképpen a saját nagymamája nevelte a többi unokával együtt, mert a szülők egész nap a gazdaságokban dolgoztak. Nagymamám és a többi gyerek is munkára volt fogva. Reggelente a friss tejet hordták szét a városban. Gyalog, kis kannákkal, ki mennyit bírt vinni. Hosszú volt az út, nehezek a kannák. A háború idején is ugyanúgy rótták a reggeli köröket, „A teheneket mit sem érdekelte, hogy bombáznak vagy sem. Fejni minden reggel és este ugyanúgy kellett őket, és az embereknek is kellett a tej.” Azonban ezekben az időkben az amúgy is nehéz kannák súlya a többszörösére nőtt a háború adta lelki terhek alatt. A szirénák hangja, amely egy-egy légi támadásra figyelmeztetett, rettegéssel töltötte el őt az utcákat járva. Olyankor mindig sietősre fogta a lépteit, hogy ne az utcán érje a támadás. „A mai napig hallom a szirénák hangját és tudom, hogy sietnem kell. Sietnem. Szaladnék, de nehezek a kannák….Sietek.”. Ezeknél a szavaknál a szemei a távolba meredtek, kezeinek mozdulata lelassult és hosszú, szomorú, mélabús némaságba csuklott hangja. Mikor tekintete újra a jelenbe visszatért, hosszasan rám nézett, majd mintha elfelejtette volna miről is mesélt eddig, folytatta tovább éppen aktuális munkáját. Sose folytatta a történetet. Itt mindig abbamaradt, engem meg akkor furdalt a kíváncsiság, mint ahogy most is ott motoszkál bennem, hogy „És? És mi történt?”. Akkor nem kérdeztem, mert nem mertem, most pedig már nem tudom megkérdezni. Ez a történet mindig egy befejezetlen történet marad. A másik, anyai nagymamám által mesélt történet egy életkép. A fenti történet ellentétje, mert az életének egyik, talán legboldogabb pillanata volt. A mai napig emlékszem, ahogy nagymamám a nagyfotelben ülve, kezeit a fotel karfáin pihentetve elmeséli ezt a történetet. Mesél a helyről, ahol felnőtt és ahol nagypapámmal - aki ott volt katona - találkozott. Egy bálról, ahol egy nagyon ”fess úriember” kérte fel táncolni. Akivel csak táncolt „…csak táncoltunk és táncoltunk…”. Nagymamám szemei a történetet mesélve könnyesek, de arca kiderül, és szája szegletén látszik, hogy mosolyog. Boldog. Szemei a könnyektől és a boldogságtól ragyognak. Szinte az én szemem előtt is megelevenedik az esküvői fotójukról jól ismert alakjuk, ahogy egy bálteremben táncolnak boldogan, lépteik szárnyalnak a dallamokra. Ez az a történet, amely, amikor csak eszembe jut könnyeket csal az én szemembe is. Tudom, hogy sok megpróbáltatáson mentek át mind a ketten gyerekként, majd közös életük során is, de volt egy pillanat, amely igazán boldoggá tette őket ott, akkor, és örökre. Nagymamám ezzel élete talán legboldogabb pillanatát osztotta meg velem, és akkor, még egyikőnk se sejtette, hogy ez az aprónak hitt történet a későbbiekben az én életemet is nagymértékben fogja majd befolyásolni, mert azóta hiszem, hogy ha valamilyen rossz ér, akkor csak elég a legcsodásabb pillanatra gondolnom és minden bú elszáll. Ez a fenti két történet az, amely a nagyszüleimtől igazából rám maradt. Az egyik, egy soha be nem fejezett, életem végéig rejtélyekkel övezett anekdota formájában, a másik pedig egy varázslatos, mesébe illő történetként, mely megtanított arra, hogy az emlékezés nagyon fontos a boldog élethez.
  • Egy forró nyári nap
    Na, figyeljetek csak, mesélek egy érdekes történetet! Annak idején, amikor én még gyerek voltam, máshogy volt a nyaralás, mint most. Külföldre egyáltalán nem mentünk, nem voltak nagy gyerekbarát szállodák, óriási csúszdaparkok. A mami és a papi, az én szüleim sokat dolgoztak, ezért a nyári szünetben elmentünk egy hétre úttörőtáborba (akkor még így hívták), egy hétre együtt a papi vállalatának az üdülőjébe, de még mindig volt másfél hónap a nyárból, amit el kellett valahogy tölteni. Mi unokák ilyenkor elutaztunk a dédiékhez, az én nagyszüleimhez a tanyára. Dédiéket Ti csak fényképről ismeritek, tudjátok ők azok a ráncos arcú, de mindig mosolygó öregek a képeken. A tanya nekem, a lakótelepi gyereknek maga volt a csoda. Amikor a mamiék elvittek az öreg Ladával, én levettem a cipőmet, és egészen augusztus végéig mezítláb járkáltam. Ott a kiskunsági homokon csak a királydinnyétől kellett félni, hogy megböki a lábunkat. Dédiék sokat dolgoztak, hajnalba keltek, és sötétedéskor feküdtek. A tanya körül nagy föld volt, ahol zöldséget, gyümölcsöt és virágot termeltek, amit a dédi mami minden szerdán és szombaton a 6 km-re levő piacra vitt eladni. Dédiék a biciklijükre előre és hátra hatalmas kosarakat tettek, abba rakták a tököt, paradicsomot, káposztát, és sok minden mást, hajnali kettőkor felkeltek, és reggel ötkor már a piacon árultak. A tanyán nagyon sok állat volt, disznók, baromfik, nyulak, cica, és a mai történetünk főhőse, Culi kutya. Az állatokat a dédi papi látta el, nagyon szeretett velük foglalkozni. Minden évben kétszer megjelent egy IFA teherautó a tanyán, ilyenkor kitereltük a disznókat a teherautóhoz, és felhajtottuk a platóra. Dédi mami ilyenkor ott állt egy ecsettel és festékkel, és a disznók hátára egy sárga vonalat húzott. Ezt azért kellett, mert ilyenkor az IFA másik tanyákra is elment és ott is összeszedte a disznókat, ott másik jelet festettek rájuk. Ilyenkor volt, amikor az egyik-másik disznó kitört, és Culi feladata volt visszaterelni őket. Nagyon jól helyt állt! Dédi papi ilyenkor egy nagy adag szalmát szórt a platóra, amitől a disznók megnyugodtak, és kíváncsian turkáltak benne. A disznóleadás után a dédi mami a piac végén, bent a városban eltekert valahová, ahol egy barna borítékban pénzt kapott a disznókért. A dédi papi nagyon sok nyulat tartott, azokat is eladtuk. Nyáron többször is jött egy nagyobb teherautó, hogy elvigye a nyuszikat, de az nem tudott a tanyáig bejönni a homokos dűlőúton, a nyuszikat nekünk kellett kivinni a főútig. Dédi papi mindig barkácsolt, csinált is egy kétkerekű kordét, amit mi gyerekek és a papi húztunk ki. Belefért legalább száz nyuszi. Az autónál lemérték a nyuszikat, és ott ki is fizette a bácsi a dédi papinak az árát. Akkor még így éltek ezek a tanyasi emberek, és úgy gondolom, mert emlékeimben is így van, hogy így voltak boldogok. Na szóval, azon a forró nyári napon, ebéd után dédiék, mint mindig a kánikulában, egy picit ledőltek pihenni, mert hajnalba keltek, és délután még várt rájuk a munka. Ilyenkor a legnagyobb melegben lehetett egy órácskát szundítani. Izzott a levegő a puszta felett, az állatok is elbújtak az árnyékban. A disznók is jóllakottan csak szuszogtak az ólban, a tyúkok sem káricsáltak, csak a porban feküdtek, és még a tarajos kakas sem hallatta a hangját. Szinte teljes csend volt, csak azok a szemtelen legyek zavartak néha. Én nem tudtam aludni, ezért arra gondoltam, hogy belevetem magam szomszédos akácosba, hátha látok őzet. Culit hívtam magammal, de fekete bundája nem kívánta a sétát, a ház árnyékában pihent, így egyedül vágtam bele a kalandba. Alig hagytam el a tanyát, a pacsirta semmivel össze nem keverhető hangjára lettem figyelmes. Ez pusztai kis madár fent az égen, szinte egy helyben lebegett, és éles hangon énekelt. Mindenhol néma csend, csak a pacsirta hangja töltötte be a pusztát. Csodálatos volt! Pár percig álltam így, és figyeltem az égen a madarat, amikor a dűlőúton egy nyomorúságos, nagytestű vörös kutya közeledett felém, morogva, felhúzott fogínnyel, fogait mutogatta. Nagyon megijedtem! Soha nem láttam még ezt a kutyát, akkor megsajnálni nem volt időm, mert közben agresszíven ugatni, és felém közeledni kezdett. Félelmemben hátrálni kezdtem, és arra gondoltam, hogy valaki csak segít. Elüvöltöttem magam, hogy „Culi gyere”! Nem tudom mennyi idő telt el, valószínűleg csak pár másodperc, amikor egy fekete szőrkupac elrobogott mellettem, és nekirontott a vörös kutyának. Culi volt az, aki amikor meghallotta a hívó szavamat, átugrott a tanya léckerítésén, és odarohant, hogy segítsen. Ádáz csata kerekedett, én csak porba vesző vörös és fekete szőrgörgeteget láttam, és hörgő, ugató hangot hallottam. A vörös kutya végül meghátrált, és eltűnt az erdőben. Culi sántikálva, véres pofával, de elégedetten ballagott velem vissza a tanyára. Közben kiszaladt a dédi papi is, de ekkor már azt lehetett látni Culi képén, hogy –igen, jól látod, én mentettem meg a kisgazdit! Dédi papi átnézett engem, hogy én jól vagyok-e, aztán amikor megnyugodott, hogy nincs semmi bajom, elmentünk ellátni a nap hősét. Lemostuk róla vért, majd dédi papi bekente a kutya lábát, és a pofáját valami büdös kencével, amit még ő kevert ki. A kutya a hideg vizet nagyon élvezte, de a kenőcstől erősen prüszkölt. Culi még évekig a tanya őrzője volt, szabadon járhatott, soha sem volt megkötve. Meg is szolgálta, mert becsülettel segítette dédiéket. 13 éves volt, amikor egyszer elaludt, és nem kelt fel többet. Dédi papi az öreg ringló szilvafa alá temette el. Aznap, amikor a Culi megmentett, a dédi mami a nagy ijedség miatt nem ment ki a kertbe, hanem sütött nekünk, az unokáknak egy hatalmas vájling krumplis fánkot, és főzött egy hatalmas kancsó teát. Este ott ültünk a kerti asztalnál, még nagyon meleg volt, de mi mégis két pofára tömtük be a finomságot. Szutykosak voltunk, bőrünk csoki barna a naptól, egész ruházatunk egy rövid gatya, valahogy akkor ott ez mégis elég volt. Lábunknál Culi feküdt, velünk szemben ültek dédiék, cserzett, ráncos arcukból fehéren világított a szemük. Dédi papi huncutul ránk nézett, és elkezdte azt az egyetlen mesét, amit ismert, és amit mi már kívülről fújtunk. Ez a mese Rózsa Sándorról szólt, amikor a tanyavilágot járta, és segítette a szegény embert. Ismertük, mégis tátott szájjal hallgattuk, néha úgy, hogy még a krumplis fánkot sem nyeltük. Azon az estén is, mint ott a tanyán általában, mindenünk megvolt, ami kellett. Boldogok voltunk!
  • Gyalogszerrel Erdélyből
    Ez a családi történet anyai oldalon indult útjára. A II. világháború idején történt nagyapával, Erdélyben Szamos-Désnél. Két eseményről beszélt papa az unokáknak. Ezeket a történeteket mi unokák adtunk tovább a dédunokáknak, akiket ő sajnos már nem láthatott, de emlékét őrizzük. Szóval történt valamikor 1942-43-ban, hogy katonaként szolgálatot teljesített a Szamos folyó partjánál. Csónakkal őrjáratoztak. Esős időszakban a vízszint magas lett. A csónakjukat egy hídpillérnek sodorta ár. Beleestek a háborgó Szamosba, de sikerült kiúszni a partra. Így megmenekültek, de papa emlékeiben olyan mély nyomot hagyott ez az esemény. Ezek után élete végéig félt még a fürdővíztől is. Lavorban mosakodott és ha néha kivitt minket a strandra, akkor is csak a partról nézte ahogy a mamával lubickolunk. A történetnek itt még nincs vége. Eltelt néhány év és véget ért a háború. Sajnálatosan magyar részről vereséggel. Megjelentek az orosz katonák és a vasútállomásra terelték a csalódott magyar honvédeket. Ezt tették azzal az ígérettel, hogy Budapestre viszi őket a vonat. Nagypapa, akinek voltak az ősei között horvát ajkúak, értette és jól is beszélte a horvát nyelvet. Ami rokon nyelv az orosszal. Kifülelte az orosz tisztek beszélgetését. Megtudta, hogy a szerelvény nem Magyarország szívébe, hanem egy szibériai munkatáborba megy. Három katona barátjának ezt elmondta. Az éjszaka leple alatt megszöktek. Helyi lakosoktól kaptak civil ruhákat, élelmet. Bújtatták őket, amíg az oroszok odébb nem mentek. És ekkor kezdődött meg a hosszú vándorlás. Gyalogszerrel útra keltek hegyen-völgyön át haza. A hosszú út végén mindenki megérkezett a saját családjához. Egy katonatárs Szegeden, egy másik Budapesten vett búcsút Papától. Papa a harmadik útitársától Almásfüzitőnél vált el. Ez az utolsó társ hálából egy órát adott Papának ajándékba. Ez az óra a mai napig féltett családi kincs. Így került haza a mi Nagyapánk Erdélyből, Szamos-Désről. Így alapíthatott családot, hogy a történetét az utódok tovább adhatják, mint családi anekdotát.
  • Tízórai!
    Valamikor régen, a II. világháború után, a gyerekeknek is kötelezően iskolába kellett járni. Bár ez a kötelező lét csak akkor volt kötelező, ha a földeken nem volt munka. Ez pedig csak ősszel és télen valósulhatott meg, mert a többi időszakban vagy vetni, vagy aratni kellett, vagy művelni kapálni kellett a földeken. Édesanyám tanyasi gyerek lévén, így csak ősszel és télen járt iskolába, naponta 8 kilométert gyalogolva a földutakon, esőben, hóban. Szegény emberek lévén nem volt megfelelő ruhájuk ahhoz, hogy melegen felöltözhessenek, így különböző praktikákat találtak ki. Amikor hideg volt, akkor reggelről krumplit sütött a mama és abból kaptak a gyerekek kettőt-kettőt, amit zsebre téve, melengette a kezüket amíg beértek az iskolába, ahol aztán napközben megették a sültkrumplit, hisza az volt az útravaló is egyben.
  • Anyai Nagypapám
    a németek kitelepítésekor, a lánycsóki sváb lányokat (köztük Nagymamámat is), a fogságra használt épület wc ablakán keresztül szöktette ki.
  • A nagymamám mesélte:
    A szüleim már nem láthatnak többé zsenge tavaszt, ám emlékük zord időkben is mosolyra fakaszt. Zsenge kis leányként anyám már apámhoz hajolt, Aki neki a távolból imígyen udvarolt: Rubintos virágom, Böske, ugye nem hálsz mással? Eljegyzési gyűrűt küldök neked a postással! Megérkezett a kuperta, benne szerelmes levél: Ezt a gyűrűt húzd ujjadra, hogy hozzám hű legyél! Fénykép is volt a levélhez: apám két karján Két kacéran kacagó szép francia lány. Huncut, lenge lányokon libbenő a szoknya, Csókra termett szájuk körül ingválluknak fodra. Apám haját fújja a szél, vidáman mosolyog: Ne félts engem, virágszálam! Látod, jól vagyok! Csipkézett kép hátuljára - hiszi, aki elhiszi - Az van írva: Szeretettel: vőlegényed, Misi.... Családunkban szájról szájra száll most is e történet, Így mesélte el nekem anyám: Rubint Erzsébet. Az az ódon kép szívemben már csak azért fáj, Angyalokat ringat karján apám: Kropf Mihály...
  • Tanulságos, igaz történetek
    A gyerekeink nagyszülei szegény család voltak. Sokat meséltek az életükről, amit nemcsak az unokák, hanem mi is „tátott szájjal „ hallgattunk. Több ilyen rövid kis történet van, reméljük nem gond, ha nem tudunk egy hosszabbat írni, hanem több rövidet. 1) A gyerekek anyai nagymamája félárva volt, nagyon szegények voltak három gyerekkel. Nagyon messze laktak az iskolától és még kesztyűre sem volt pénzük. Ezért az anyukájuk reggel indulás előtt egy forró főtt krumplit adott nekik, hogy legalább az iskolába menet azt szorongathassák, hogy ne fagyjon le a kezük. De mindig kérte őket, ne egyék meg, mert nem tud újat adni. A 3 gyerek közül két nagyobb fiú volt egy kislány. A fiúk mindig odaadták a kihűlt krumplit a lánynak, hogy egye csak meg és vállalták édesanyjuk szidását otthon. 2) Amikor a nagyszülők összeházasodtak, nyilván a szegénységet örökölték, és mindenen spóroltak. Elmesélték nekünk, gyerekeinknek is többször, hogy bizony a kotlóstyúkot amikor megült a tojásokon bevitték az egyik szobába ,hogy biztosan kikeljenek a kiscsibék. Még be is fűtöttek neki rendszeresen. És akkor neki olyan úri dolga volt, mint a Petőfi versben a tyúknak. Ezért amikor ezt a verset tanultuk mindig erre gondoltam, és a gyerekeink is amikor tanulták elmeséltem nekik, így nekik is ez a vers egyfajta családi történethez társult.
  • Forche Éva: Az én kis történetem
    A nagyszüleim igazán keveset tudtak nekem meselmi, mivel a négy nagyszülőből csak hármat ismertem. Anyai nagypapám abban az évben mikor születtem akkor halt meg én ekkor kilenc hónapos voltam. Anyai nagymamám pedig öt éves koromban halt meg. Édesapám apja pedig külföldön élt életemben kétszer láttam őt. A nagymamám mesélt néha de nem szívesen. Mai fejjel tudom már miért és értem is de sok kérdésem lett volna hozzájuk. Kiváncsi lennék rá , hogy hol ismerkedtek meg de nem kapahtokrá választ. Mind a két családban az öseim között svábok vannak a régi időkben telepítették be őket. A vezték neveik is erre utalnak: Tajer, Feigl, Forche. Azt tudom, hogy apai nagyapám svábnak vallotta magát és ezért a németek be akarták sorozni, de ő nem akart német katona lenni ezért elment innen 1942-ben a nagymamám nem ment vele. Ami miatt sokáig nem is beszéltek. A mama itt maradt a harom éves fiával. Édesapám a kapcsolatott az apjával a papa bátyánk keresztül tartotta. Ezért nem tudok innen történeteket. Megértem miért nem. Nagymamám amit mindig szívesen mesélt az , hogy ismerte a Zsolnay lányokat Júliát és Terézt., mivel a Zsolnay gyárban dolgozott a nagymamám fiatalkorától és az államosítás után is. Innen ered a Zsolnay iránti szeretettem( igaz Pécsett élek itt is születtem). Édesanyámnak volt egy története mindig amit az unokáinak is mesélt mindig. Amikor ő született akkor a került aMagyaregregyre egy fiatal pap Szentes Károly anyukám volt az első gyerek akit keresztelt, midig azt mondta neki, hogy keresztlányom. Annak idején eért nem lehetett a szüleim esküvőjét Pécsett megtartani, mivel a pap kérte, hogy ott legyen az esküvő és ő mint aki annak idején keresztelte édesanyámat ő szeretné megesket. Bele mentek aés ő eskette meg őket 1961.07.22-én. Itt van egy érdekesség amit két éve tudtam meg, hogy Szentes Károly atyát 1944-ben Pécsről helyezték ki Magyaregregyre plébánosnak. Ez P.Horváth Tamás Zsolnay trilógiájából derült ki számomra. ( Zsolnay, Tündérváros, Öttorony).
  • Nem konkrét mesére szeretnék kitérni,
    inkább arra, ahogyan dédnagyapám mesélt. Nagy áhítattal tette ezt mindig. Láttam rajta, hogy mintha ismét átélné ezeket az eseményeket. Sokat hallottam a háborús történeteit, annak ellenére, hogy azok bizony szomorúak voltak. Megsebesült, tábori kórházba került, nagy fájdalmakat élt át, majd visszatért a családjához. Ilyenkor mindig felvidult a tekintete, mint ahogyan akkor is, amikor a földről, az állatokról -különös tekintettel a lovairól-, beszélt. Elmondta, hogyan folytatta a gazdálkodást. Milyen nagy gonddal, szakértelemmel gondozta, nevelte állatait, növényeit. Sugárzott az öreg arcocskája! Tisztelettel gondolok mindig Rá!
  • A „darázsnyelő” Pál papó
    Ezt a történetet mindhárom gyermekem nagyon szívesen hallgatta kicsi korában, s még ma is –pedig már 16-18 és 20 évesek) néha-néha megkérdezik, hogy: Anya, hogy is volt, amikor Pál papó darazsat nyelt? Elmesélem nektek most ezt a történetet úgy, ahogyan akkor, kilsány koromban történt Egy szép nyári nap, forró július volt, a napocska csak úgy szikrázott. Én, a testvéremmel együtt kint játszottam egy szál kisgatyóban az udvaron. Lehettem úgy 4 éves, a tesóm a 2 évet épp, hogy betöltötte. Apukám is a nagy melegben izzadt, a kertben dolgozott: volt mindig mit tenni, a kis konyhakertben éppen karókat ütött a földbe a fincsi paradicsomnak. Anyu folyamatosan kínálta nekünk a vizet, s ittunk és ittunk, miközben a slagban felmelegedett vízzel locsoltuk magunkat. Anyunak eszébe jutott, hogy a spajzból előhoz egy üveg vérvörös színű meggyszörpöt, amit nemrégen főztünk be közösen. Emlékeszem , hogy tetőtől talpig piros pöttyösek voltunk a testvéremmel, amikor a meggyet magoztuk. Én rögtön ittam egy nagy pohár szörpöt, vízzel felhígítva. Apu is nagyon szomjas lett, gondolta, ő is bekortyol egy kis szörpikét. Mindig volt behűtött szódavíz a hűtőszekrényben. Elővett egy hatalmas poharat, jó negyedéig töltötte ez édes meggyszörppel, s rányomta a szódavizet. A pohár tetején majd kétujjnyi hab keletkezett. S ekkor: csengettek. A postás jött, valami levelet hozott, együtt szaladtunk mind a kapuhoz. A habzó szörp a konyhában maradt az asztalon. A postás elment, a levél „bejött”. A hivatalos levelet apu épp átfutotta, s közben nagyokat kortyolt a jéghideg szörpből. Egyszer csak azt érezte, hogy baj van, valami történt. Minta ezer tű szurkálta volna a torkát. Alig tudott beszélni. Mi lehet az? Kérdezgettük őt, de nem tudott válaszolni. Anyu is beszaladt a konyhába, s látta, hogy nagy a baj. –Apu lenyelhetett egy darazsat,-mondta- gyorsan, szaladjatok a szomszédba át, s mondjátok, hogy azonnal kocsira lenne szükségünk, hogy a kórházba vigyük! Ekkor már apu feje tiszta vörös volt, s kezdett a nyaka-arca is bedagadni. Szerencsére a szomszéd bácsi azonnal ott termett, aput gyorsan kikísértük, beült anyuval a kocsiba, s már száguldottak is a kórházba. Szerencse, hogy a Vasgyári Kórház nagyon közel volt hozzánk. A kertünkből látszódott a hatalmas épület teteje. Ránk a szomszéd néni vigyázott addig, amíg ott voltak anyuék. Nem volt még akkor sem vezetékes- sem mobiltelefon, hogy ideszóljanak, elmondják, hogy mi a helyzet. Én és a testvérem nagyon izgultunk, még pityeregtünk is egy kicsikét. Jó 4 óra múlva jött csak haza anyu és a szomszéd bácsi. Megnyugtattak, hogy minden rendben van, valóban egy darazsat nyelt le apu. Akkor repülhetett bele a zümmögő rovar a szörp habjába, amikor a postáshoz kiszaladtunk. Senki nem vette észre, mikor kicsike szárnyaival beleröppent a pohárba, s jól elhelyezkedett a hab belsejében, mintha csak egy kényelmes, pihe-puha fotelbe üld volna bele. Viszont már a ragacsos pihenőhelyéből nem tudott kiszabadulni. Ott maradt, s apu felhörpintette a szúrós állatkát a meggyszörppel együtt. Az volt a szerencse, hogy mi ott voltunk apu mellett, amikor megitta szörpöt, hogy gyorsan jött a segítség, s hogy a kórház is csupán 2 percre volt tőlünk. Nagy baj is történhetett volna. De az orvosok is gyorsak voltak: gégemetszés, levegőztetés, mindenféle gyógyszerek… Kiderült, hogy allergiás apu a darázs- és a méhcsípésre. Nagyon kell ezután vigyáznia magára. Azt ígérték, hogy 2-3 nap múlva már haza is jöhet. Nagyon meglepődtünk, amikor másnap reggel köntösben és pizsamában megjelent otthon apu. Hazaszökött a kórházból, azt mondta, hogy ő nem bírja az ottani bezártságot, s itthon annyi a munka. Elég nagy butaságot csinált, gondoltuk mi. Kicsit meg is szidtuk őt. Anyunak kellett bemenni magyarázkodni, s a zárópapírokat elhozni a kórházból, s elmondani az orvosoknak, hogy apu a saját felelősségére távozott el onnan. Ő volt a „darázsnyelő Pál papó”(ezt a nevet már ez én gyermekeim adták neki), s azóta is emlegetik ezt a szerencsés kimenetelű történetet.
  • Régi szép-kevésbé szép idők
    Nem régiben az iskolában a II. Világháborúról tanultunk, és hogy az anyagot jobban megértsem nagyszüleimtől kértem segítséget kik abba az időszakban születtek. Ők mivel túl sok dologra nem emlélkeztek akkoriból az ő szüleik álltal elmesélt dolgokat adták tovább nekem. Az egyik ilyen történet volt az is, amikor a világháború után az országot megszállták az oroszok. Akkoriban az orosz katonák házról- házra jártak és minden ami mozdítható vagy ehető volt és megtetszett nekik elvittek. A dédszüleim enyhén szegényes körülmények között éltek és gazdálkodásból teremtették meg a mindennapi betevőt a gyerekeiknek. Egyszer mikor az oroszok arra fele portyázta dédszüleim félve attól, hogy elviszik a hízót és e miatt éhezniük kéne a gyerekeknel, az éj leple alatt titokban levágták az állatot és elrejtették a pincébe. Így másnap mikor jöttek az oroszok nem tudták tőlük elvinni a jószágot és így megmentették a családot az éhenhalástól. Ugyan ez a történet nem a legvidámabb vagy nem pont a legszebb időszakból származik, bennem akkor is mély nyomot hagyott mivel ezt hallva büszke voltam a családomra, kik ugyan nem a legtörvényszerűbb dolgot csinálták az nap este, mégis a családért, a gyerekekért tették, hogy fel tudják őket nevelni és válalták az esetleges büntetést is azért hogy a gyerekek ne éhezzenek.
  • Amikor anyátok itt nyaralt....
    Az én nagymamámnak (a gyerekek dédije) mindig van egy kis története Rólam. Mindig más-más. Más történet vagy ugyanaz a történet, de más köntösben. Amikor a gyerekek meghallják a tipikus mondatkezdést, már tudják, hogy valami izgi történet fog következni anyáról. Amikor anyátok itt nyaralt..... A gyerekek kedvence, amikor nagymamám a házuk előtt lévő vizes árokba megforgatott. Igaz, a nagy lányom már másképp látja a dolgokat, hisz már neki nem olyan nagy és mély a vizes árok, mely még most is a nagyszüleim háza előtt van.
  • Kakastámadás
    Ez nagyon régen történt. Amikor még kicsi voltam. A nagyszüleimnek voltak àllataik.A kakasaik közt egy, nagyon vérmes volt. Talán egy éves lehettem, amikor véletlen betotyogtam a baromfiudvarba. A kakas nemtudom mit gondolhatott, de rámrepült hátulról és csipkedte a hátam.Jól felöltöztettek,,de a ruhám teljesen tönkretette.Arra jöttek ki a házból, hogy torkom szakadtából bömbölök.Öregapám meglátta, mi történik, bement a baromfiudvarba és leszedte rólam a kakast, majd jól felrúgta.Az nem vette jónéven a dolgott, és újra támadt, úgyhogy én a kezébe voltam. Ismét kaptam belőle. Ő kirohant velem és letett tisztes távolságba és hozta a nagykést.Nyomban elvágta a nyakát és mama megfőzte levesnek.Oltári nagy szerencsém volt, hogy nem a szemem vagy a fejem támadta, mert akkor lehet , hogy nem élem túl
  • A mi időnkben
    Amikor mi kicsik voltunk még a kútra jártunk vízért,nem volt fürdőszoba,melegítettük a vizet és lavorban fürödtünk. Kakaskukorékolásra ébredtünk. Mentünk is a tyúkólba összeszedni a tojást a reggelihez.Sparhelten főztünk. Családunkkal és barátainkkal sokat leveleztünk,alig vártuk a postást hogy hozza a választ. Sokat játszottunk a szabadban,szaladgáltunk a réten fára másztunk,szedret szedtünk, koszosan,foltos ruhában mentünk haza,amit szüleink sokszor kézzel mostak. A szomszédhoz jártunk tehéntejért,volt hogy akkor frissen fejték. Estimese csak egy volt 19 órakor,azután volt takarodó.
  • A nagy platty!
    Amikor Fecó megszületett a másik három testvér azon veszekedtek hogy ki is fogja majd este leöltöztetni a fürdéshez. Egész nap ezen ment a versengés hogy ki is legyen az. A nagyobbik fiú testvér Balázs inkább kimaradt ebből és nézte a lányokat Juditot és Zsuzsit hogy, hogy veszekednek ezen. Egyszer eljön az este hogy fürdetni kell Fecót. Még mindig nem döntötték el, hogy ki öltöztessen le. De amikor már leöltöztettek akkor a pelenkán veszekedtek hogy ki vegye le, és ez után következet be a platty, úgy mondva a pisis pelenka a falon landolt.
  • A család szelleme
    Apai nagymamám mesélte, hogy a középső fia sosem járt haza fiatalkorában időben. Mamám gondolta móresre tanítja. Felszerelt az ajtó fölé edényeket, mikor jött haza a fia és kinyitotta az ajtót, minden csörömpölt, de annyira megijedt, hogy oda sem nézett, csak beszaladt a szobájába. Másnap mesélte a családnak, hogy ezt biztos nem élő hanem valami szellem csinálta. Attól a naptól kezdve mindig hazaért időben.
  • A szarvas
    1921-ben született nagyapánk és 1927-ben született nagyanyánk, miután összekötötték életüket, a Szentléránt-Taródházi majorban kezdték meg közös életüket. Nagyanyám idős édesanyja-miként ez akkoriban még szokásban volt, velük együtt élte öreg napjait. Fiatalabb korában az uraságékra mosott, vasalt, amolyan belső cselédként. Történt, hogy a helyi földesúr szarvasvadászatot szervezett, így akarván elkápráztatni budai rokonságát, kik látogatóba jöttek hozzájuk. A vadászat nagyon jól sikerült, az úr, hazaérvén, büszkén ölelte át nőjét, akinek ruhája (mit a kor divatjának megfelelően Franciaországból hozott anyagból varratott) véres lett... Volt ám nagy sopánkodás, most mi lesz, a méregdrága ruha megy a szemétbe... Az úrnőnek eszébe jutott dédanyánk, élete alkonyát élő Rózsi néni. -Ha megmenti a ruhám, nem leszek hálátlan- hangzott el a mondat. S hogy, hogy sem, reggelre a vérnek nyoma sem maradt, az elmúlt éjszaka keserves munkájáról csak dédanyánk eres, meggyötört keze árulkodott. Az úrnő valóban nem volt hálátlan, egy gyönyörű porcelánszarvast ajándékozott neki, mely majd 100 évig a család birtokában volt; sajnos a kétezres évek első évtizedében egy sajnálatos baleset során megsemmisült. Addig azonban családunk nőtagjai büszkén mutogatták gyermekeiknek, s mesélték a fenti történetet.
  • A cigány és a galuska
    Nagymamám mesélte, s mi tátott szájjal hallgattuk öcsémmel, az egyszeri cigány esetét a gombóc galuskával... Történt egyszer, hogy a cigánytól a nap végén megkérdezték, mit szeretne vacsorára. Az meg azt felelte, hogy szalonnát sütni, mert akkor a hasa is megtelik, meg meg is melegszik. Mivel meg voltak vele elégedve, megkapta, amit kért. Egy másik napon is a munka végeztével megkérdezték, mit szeretne enni? Azt felelte galuskát. Na főztek is neki, de csak pár szemet tettek a tányérjára. A cigány úgy tett, mintha jól lakott volna és táncolni támadt volna kedve. Tánc közben forgott ugrált, bolondozott, és egy óvatlan pillanatban belemarkolt a tálba, ahol még volt bőven a galuskából. Azt gondolta, hogy nem veszi észre senki és gyorsan betűrte a bő ingébe és még a a nadrágja zsebébe is. De egyre jobban belemelegedett a táncba (mamám mutatta is, és mi nevetve vele táncoltunk) és elfeledkezett egy pillanatra a galuskáról. Kicsúszott az inge, a galuskák meg mind kipotyogtak... Szégyenében világgá futott, azóta is fut, ha meg nem állt.
  • Hívatlan vendég:
    Családunkban történt meg az az eset, mikor is anyai nagypapám egy este tanítóból őrmesterré változott. Régebben a határok védelmét a határőrség biztosította. Családom határ mellett él, így a határvédelmi szervek látványa megszokott volt. A fiatal lányoknak, nőknek udvarló, néha mámoros állapotban dalolászó határőrök szerves részét képezték a falusi élet mindennapjainak. Történt egyszer, hogy nagyapám az esti órákban neszezésre lett figyelmes, ami az udvar felől hallatszódott. A hang hamar elült, így nem tulajdonított neki először különösebb figyelmet. Kisvártatva újra neszt hallott, ám most erősebben és közelebbről. Furcsa mód a zajok emberi lépésekre hasonlítottak, mint amikor valaki a sötétben próbál kisebb, nagyobb sikerrel a lépteire ügyelni. Itt már nagyapám is felfigyelt és elkezdett fülelni, hogy jobban be tudja azonosítani a zaj forrását. A zaj kissé erősödött, majd egy tompa puffanásba csapott át, amit határozott, ám viszonylag halk beszéd kísért. Most már biztosan lehetett tudni: valaki van az udvarban! Kis csönd után újra zaj hallatszódott, ám most úgy tűnt, hogy a „valaki” irányt változtat, mert a lépések halkultak. Fél percen belül ütemes kopogást hallottak a bejárati ajtón. Kop – Kop -szünet – Kop – Kop Kop – Kop – szünet -Kop – Kop Mama, Te maradj itt, én megnézem ki az! – intette óva feleségét nagyapám és elindult. A kinti villany égve maradt, így nagyapámnak csak a bejárati ajtót kellet kinyitnia, hogy megtudja ki a hívatlan vendég. Miután kinyílt az ajtó meglepetésére egy kissé koszos és szemmel láthatóan mámoros fiatalember állt az ajtóban. A meglepetés kölcsönös volt, ugyanis miután az éjszakai „vendég” meglátta nagyapámon a sötétzöld pólót és a barna vászonnadrágot, a hanyag testtartásból vigyáz állást erőltetett magára több kevesebb sikerrel. -Mit parancsol? – kérdezte nagyapán még mindig kendőzetlen meglepetéssel - Őrmester elvtársnak jelentem, megérkeztem…. - Pihenj! - hangzott kis idő múlva a válasz nagyapámtól Ezután derült ki pontosan, hogy mi történt. A fiatal határőrt akkor helyezték a faluba, és ő amilyen gyorsan csak lehet szeretett volna megismerkedni a hely nevezetességeivel. Kimenőt nem kapott, így engedély nélkül távozott, aminek részleteit valamilyen úton módon sikerült leegyeztetnie az ügyeletes őrrel némi ellenszolgáltatásért cserébe. Minden jól is működött volna, csak az ismeretlen terep és az alkohol közbenjárásával eltévesztette az épületet, ahová vissza kellet jutnia. Az ütemes kopogás volt a jel, amivel közzéteszi, hogy ő érkezett. Nagyapám a történet végeztével útba igazította a szerencsétlenül járt fiatalembert. Azon az estén nagyszüleim jól megijedtek, de mára mindenki mosolyog a történeten.
  • Felvidékről küldték

  • Nagypapánk megmenekülése
    1945-ben amikor a német katonák kivonultak a Csallóközből, összeszedték a serdülő korban lévő fiúkat és elhurcolták őket. Ennek esett áldozatul a mi szeretet nagypapánk is. Mivel akkor még csak 13 éves volt ezért azon az estén amikor elvitték őt az egyik német katona felültette egy lóra és elengedte.Ha ott és akkor annak a katonának nem esik meg a szive nagypapánkon akkor ma biztosan nem lenne a mi családunk.
  • Hát én immár kit válasszak?
    Réges-régen történt, hogy Endre, a felvidéki fiatalember, megismerkedett egy csinos lánnyal, akivel a kötelező katonai szolgálat alatt levélben tartotta a kapcsolatot. A csinos lány nem érte be Endre leveleivel, ezért egy másik férfival is levelezni kezdett. Tudta azonban, hogy a szülei nem néznék jó szemmel, hogy egyszerre két férfival is levelez, ezért a másik udvarló leveleit a barátnőjéhez irányította, aki a borítékot átcímkézte, majd tovább küldte neki. Ám mivel minden titokra egyszer fény derül, Endre is értesült a turpisságról. Nem tudta elfogadni, hogy szerelme nem őszinte, ezért szakított vele. Nem sokkal később Endre megismerkedett egy Márta nevű lánnyal, akit családjával a kitelepítések idején Magyarországra kényszerítettek, de amint lehetőségük adódott, visszatértek a Felvidékre. Endre és Márta ugyanabban a kis falucskában laktak, így ezúttal nem volt szükség levelezésre, Endre személyesen udvarolhatott. Egy alkalommal elhívta a lányt a falubúcsú ünnepségre, ahol daliás férfiként felajánlotta Mártának, hogy lő neki valamit a célba lövő sátorban. A célba lövés művelete sikeres volt, így hát Márta fel is tette magában az aktuális kérdést: „Hát én immár mit válasszak?” Nem volt idő hosszú gondolkodásra, ezért Márta gyorsan ki is bökte a választ: „fehér terítőt kérek”. A következő találkozás volt a bemutatás napja, Endre bemutatta Mártát a szüleinek. Márta eddigre kivarrta a fehér terítőt, és magával vitte. Endre szülei megdicsérték: „Milyen szorgalmas lány. Nem babát vagy rózsát választott magának, hanem kézi munkát. És ezt a munkát szépen el is végezte.” A szorgalmas lányt Endre annyira megszerette, hogy meg sem várta, míg a lány betölti a tizennyolcadik életévét, már előtte feleségül vette. Ők lettek az én nagyszüleim. Nem sokkal később látogatóba jöttek a magyarországi rokonok, akik megkérdezték Márta szüleit, hogy miért jöttek vissza a Felvidékre, ahol régi házukban már szlovák ember lakott, újat pedig nem kaptak helyette. Miért vállalkoztak arra, hogy életüket a semmiből kezdik újra, mikor Magyarországon már egész jól berendezkedtek? Mielőtt Márta szülei a nehéz kérdésre válaszoltak volna, megjelent Márta, aki bemutatta a rokonoknak újdonsült férjét. A rokonok látták, hogy Mártából és Endréből sugárzik a boldogság, egymásban saját maguk másik oldalát találták meg. Így hát mielőtt még bárki is szóhoz jutott volna, az ifjú párra tekintve a rég nem látott rokonok maguk válaszolták meg a költői kérdést: „Ezért érdemes volt hazajönni.”
  • Egy igaz történet
    Réges régen dédnagypapám harcolt a második világháborúban. 1945-ben ért véget, és a dédnagypapám nem tért haza.Mindenki sírt azt hitte, hogy elesett a háborúban. Az élet ment tovább. 1947-ben dédnagypapám belépett a házba a dédnagymamám hátra nézett és azt hitte, hogy szellemet látt. Alig hitt a szemének, hogy él a férje.Átölelték egymást és sírtak. Ezután mindent elmesélt. Két évig volt hadifogoly a Szovjetúnióban és mesélt és mesélt. Szép és rövid történet.Dédnagymamám elmesélte a nagypapámnak.A nagypapám elmesélte az apukámnak.Az apukám elmesélte nekem és én is elfogom mesélni amikor majd nekem is lesz családom.
  • Az első hazugság
    Kicsi lányom, Veronika, másfél évesen kezdett beszélni. Mikor kimondta az első szót, nagyon megörültem. Nem kellett sokat várnom a többi szavacskára sem. Gondoltam, ha ennyire ügyes, jöhet a következő lecke - megtanulni bilibe pisilni. Nagy dolog ez a mai korban, mert már annyira kényelmesre gyártják a pelenkákat, hogy a kicsiknek még a bugyinál is puhábbnak tűnik. Sőt, meg sem érzik, ha belepisilnek. Ezért arra gondoltam, hogy mindíg valami finomsággal fogom jutalmazni, ha sikerül a bilibe pisilnie. Nem kellett bizony sokat magyaráznom a dolgot. Ezt a tudományt is egy hét alatt tökéletesen elsajátította. Egy napon, mikor épp az ebédet főztem, valami nagyon furcsa dolgot észleltem - csend volt a konyhában. Ez azért volt furcsa, mert a másfél év alatt, vagyis amióta a kis Veronika megszületett, még sosem kellett a csendet elviselnem főzés közben. Kicsit megijedtem, majd körülnéztem. Ekkor vettem észre, hogy mekkora nagy munkába fogott az én csemetém. A távolból lestem a titkos műveletet, nehogy észrevegye, hogy figyelem őt. Megfordította a kiskádat, így már felért a csapig. Ezután egy műanyag poharat kivett a játékai közül, teleengedte vízzel, majd a bilibe öntötte. Biztos, ami biztos, újra megismételte a műveletet, majd ide-oda lötyögtetve, elindult a bilikével a hálószoba felé. Mikor belépett a szobába, gondosan letette, majd megkocogtatta a számítógépező apukája térdét, és így szólt: Apu, soooook pisi. Az apuka nyomban felugrott, és már hozta is a megérdemelt finomságot.
  • Erdélyből küldték

  • Harcolunk a hagyományokért
    A mi családunk a hagyományokat nem ápolja. Mi küzdünk, harcolunk értük. Hogy miért? Elmesélem: Régen, amikor anyukám kislány volt, a falujukban húsvét másodnapján még sok legényke járt meglocsolni a lányokat. Nagymamámmal minden évben 70-80 pirostojást festettek, hogy legyen mivel megajándékozni az öntözőket. Egyik évben a szokásosnál is többen locsolkodtak és sajnos a pirostojások hamarabb elfogytak, mint az öntöző legények. A család kétségbeesett. Tojás nélkül nem lehet fogadni a vendégeket, tojás nélkül oda a család jó hírneve, tojás nélkül nem lehet őrizni a hagyományokat. Nagymamámnak támadt egy mentőötlete: friss tojás, közvetlenül az őstermelőtől. Küldte is anyukámat a tyúkudvarba, nézze meg , megtojtak-e az őstermelők. Az öntöző legényke még be sem fejezhette a locsolóversét, anyukám máris elrohant a tyúkudvarba. A tojóhelyen épp egy tyúk üldögélt. Üldögélt nyugodtan, mit sem törődve a helyzet sürgősségével. Anyukám felbillentette tyúkanyót, hogy megnézhesse van-e alatta tojás. Őnagysága megsértődött és éktelen káricsálásba kezdett. A kakas dühödten rátámadt felesége bántalmazójára. Most következett az a jelenet, amikor anyukám, családja nevében, megküzdött a hagyományokért, véres harcot vívott értük. A harc után az öntöző legényke megkapta a neki járó tojást. Nyers volt ugyan, de helyenként piros.
  • Homokvár
    Meleg nyári nap volt a Fekete tenger partján a nagy tömegben, valahol nem a vízben és nem a szárazon, azon a helyen, ahol a homok elég nedves már, de még nem mossa el a víz, ott játszott Lacika és Áronka, a két testvér. Homokvárat építettek, a ki tudja hányadikat. Édesapjuk a nagy építő vezette rá őket a várépítés szeretetére. Mindig azt mondta: „Ha van rá idő, ha tenger nem háborog és a szél sem fúj, itt a homokvár építésének ideje! Itt mindig megmutathatod mire képes a kezed és mit érez a szíved! Vannak kagylók és csigák, van durvább és finomabb homok, vannak sirály- és verébtollak, mindenféle kavicsok, no meg, nem valami szép az ember részéről, de vannak különböző színű kupakok, előttetek a lehetőség, a számtalan kombináció, a fantázia világa!” Őket nem kellett bíztatni, mintha eleve építőnek születtek volna, ha homoklapáttal, ha a kis vederrel, ha csak a puszta kezükkel fogtak is neki, az alapépítmény mindig remekre sikerült. Ha kaviccsal, ha tollal, ha kagylóval és csigákkal, akár kupakokkal is díszítettek, annak mindig csodájára jártak a messziről jött turisták. Gyermekeiknek mutogatták egyes szülők, a remekbe szabott, éppen elkészült homokvárat és többnyire pirongatták a saját porontyukat, hogy ő mikor lesz képes olyan szép várat építeni, mint ezek a fiúk itt. Nem vették észre, hogy ezeknek a fiúknak a kezükbe a homokozó lapátot és a vedret az édesapjuk és a nővérük, Marika, tette és azt sem, hogy sok tanulás és próbálkozás volt egy-egy jól sikerült munka előzménye. Jó kellett legyen a hely, hogy a homok ne legyen kagylótörmelékes, a hullámverés ne tehessen kárt a munkában, de azért a homok legyen elég nedves, hogy összeálljon. Ehhez kell a szakértelem. Egy két korholástól aligha tanul meg valaki homokvárat építeni, s még inkább ilyen remekbe szabottakat. Az építőművészet csúcsát is az apjuktól tanulták a fiúk. Félig kellett tölteni a kicsi vedret tengervízzel, utána egy negyed vedernyi homokot kellett belelapátolni, azután pedig óvatosan kimarkolva a csurom vizes homokot, a két tenyerük között, ügyesen kellett csorgatni a homokos vizet. Így homokcseppekből álló cseppkőtornyok jöttek létre, melyek kicsiben ugyan, de hasonlítottak a mészkőbarlangok képződményeire. Az ilyen váraknak volt a legnagyobb sikerük. Sokszor a délelőtt épített vár még a délutánt is megérte, pedig volt nyüzsgés a tengerparton. Az idén valahogy nem sikerült a kirándulás. Nem messze az ő pokrócuktól, egy család telepedett le minden nap, egy egyke, rossz gyermekkel, akinek a szülei nem tudtak sehogyan sem parancsolni. Hol a vízbe rohantak utána, hol a szomszédoktól kellett bocsánatot kérni, a kölyök által szándékosan a pokrócokra, ruhákra szórt homokért, hol valakik gyermekének kellett pironkodások közepette visszaadni a kölyök által eltulajdonított játékot, homokozóformát, amiért aztán a kölyök percekig bömbölt, hogy neki is kell olyan játék. Nem úszták meg a szülők és előbb vagy utóbb egy hasonló játék megvásárlásra került sor, csakhogy ritka csoda játék volt az, amelyikkel még másnap is játszott ez a kölyök. Szóval ez a szomszéd kölyök már első nap felfedezte a készülő homokvárat. Addig settenkedett, addig forgolódott, hogy amikor a fiúk már megvoltak az építéssel és az említett homokcsepegtetés következett a kicsi vederből, amíg elmentek a vedreket megtölteni vízzel, a szomszéd kölyök szétrúgta nagy vigyorgással a várat. A fiúk panaszt tettek az apjuknál, aki megdicsérte őket, de nem szólt a szomszédéknak, nehogy botrány keletkezzen. Másnap a csodaszép sirálytollas kastély is hasonló sorsra jutott, talán öt percet létezhetett. Harmadnap elmentek a fiúk csigát, kagylót gyűjteni reménykedve, hogy délutánra csak eltűnik ez a „jó szomszéd”, de tévedtek. Ebéd után a tengerparton, nagy örömükre, nem volt ott a „jó szomszéd” család és így a délelőtt gyűjtött csigákkal és kagylókkal kidíszítve, egy sokkal nagyobb, négytornyú, négybástyás, udvaros kastélyt építettek. Mire elkészültek eléggé megfogta őket a Nap és a vízbe mentek egyet lubickolni. Honnan, honnan nem, előkerült megint a kölyök és talán a negyedórát megélt udvaros kastély a földdel lett egyenlővé. Ezt már az apa sem nézhette jó szemmel, szerencsére fénykép is készült az építményről, így bizonyítékokkal a kezében igazságának biztos tudatában, fellépett a kölyök szüleinél. A társalgás viszonylag hangosra sikeredett és a kölyök apja azzal fenyegetőzött, hogy hívja a rendőrséget, mert ő még ilyent nem pipált, hogy valaki csak úgy letámadja a tömegből. Negyednapra minden építőkedvük elment a fiúknak, csak annyit kértek a szüleiktől, hogy a tenger mellett egyet sétálhassanak a negyedik vagy ötödik mólóig. Erre megkapták az engedélyt és elindultak. Ímmel-ámmal mentek, inkább bandukoltak, amikor a második móló után egy nagy felfedezést tehettek. Akkora öröm volt bennük, hogy buzgón nekiláttak a kagyló gyűjtésnek. Délutánra, két veder szépen megválogatott kagyló és csiga koronázta szorgalmukat. Annyit kértek csak a szülőktől, hogy másnap reggel korábban kelhessenek és jöhessenek egyből a tengerpartra, Marikával, hármasban, az anyukájuk pedig csomagolja be otthon a reggelijüket és hozza el, majd megeszik tíz óra tájban. Ötödnap reggelén elindult a három építő gyermek, virradat után nem sokkal, a tengerpartra. Az azelőtti nap felfedezését megmutatták nővérüknek, s vele együtt a tervet is kibökték a fiúk. Az ötlet nagyon tetszett Marikának, így rögtön hozzáláttak a megvalósításhoz. Mire a szülők megérkeztek egy hatalmas középtornyos, a fiúknak majdnem derékig érő kastély épült a homokba egy nagyon jó helyre. Vizesárka is volt a tenger felől és négy sarokbástyája. Két felvonóhídon át lehetett a kastélyba beautózni. Akkorra megjöttek már a „jó szomszédok” és az apja félszájjal rászólt a kölyökre, hogy hagyja békén a várat, de ettől még különösebb csodát nem várhattak az építő gyerekek. Ők nem törődtek a kölyökkel csak folytatták buzgón a díszítést. Ez a vár aztán olyan lett, hogy még az édesapjuk is odajött megcsodálni, sőt a homokcsepegtetéses díszítésben is részt vállalt. A végén: édesapa, édesanya, Marika és a fiúk a vár mögé állva lefényképeztették magukat, hogy a családi albumba betehessék ezt a ritka szép képet, mely munkájuk gyümölcsét örökítette meg. Figyelmesek lettek a fiúk, hogy már több turista is elővette a fényképezőgépet és lefényképezték a várat. A fiúk megelégedettségének a tetőfoka az lett, amikor egy rövidnadrágba és pólóba arra sétáló, japán fiatal pár, megkérte a fiúkat, hogy fényképezzék le őket a várral együtt, majd angolul megköszönték a fényképeződés lehetőségét, és két pálcikára pergetett vattacukrot vettek a fiúknak. A fiúk a vattacukrot elosztották Marikával és az édesapjuknak is adtak belőle egy-egy szakításnyit. Megették a tízórainak csomagolt reggelit és Marika megállapította, hogy ez a vár már egészen ókori, hiszen negyvenhárom perce, hogy áll és a „történelem vihara” még nem pusztította el. Ekkor a három építő gyermek a vízbe kérezkedett. Az apuka megígérte nekik, vigyázni fog a várra, hogy a „szomszéd királyfi” el ne pusztíthassa. Csak ez a vár sem kerülhette el a sorsát, az apuka ugyanis elaludt... Arra ébredt, hogy eget hasító ordítás kerekedik felül a tengerpart lármás moraján és a vár romjain fekszik a szomszéd kölyök vérző lábbal. Ordít torka szakadtából, az anyja babusgatja, az apja pedig aggodalmasan sétál fel-alá és buzgón telefonál. Mire a fiúk apja felült és kidörzsölte az álmot a szeméből, megjött a mentő. A vérző lábú gyermeket hamar elvitték a mentőhöz, de úgy látszik nagy volt a baj, mert a „szomszéd király”, „seregestől”, „királyfistól” beszálltak a mentőbe és elmentek. Ekkortájt jöttek ki a fiúk és Marika a vízből, kicsit somolyogva mentek el a várrom mellett. A tengerparton látszólag helyre állt a rend. A pokrócra feküdtek az építő gyerekek, mert egy kicsit vacogtak a hideg víztől, az édesapjuk pedig közéjük feküdt. –Most már elmondhatjátok fiaim, mi is történt a vár körül, mert én bocsánatot kérek, de elaludtam ezt a történelmi pillanatot. –Hát édesapám – kezdte el a mondatot Áron – az úgy volt, hogy amint mi a vízbe értünk jött is a „szomszéd királyfi” teljes haragjával és nekiment a várnak. –Csak, hogy ez egy Szentföldi lovag várnak készült – vette át a szót Lacika – pont olyannak, mint amilyent, ahogy mondtad, II. András királyunk építtetett újjá a Szentföldön, hogy is hívják? –Krak des Chevaliers – mondja az édesapa – de hát mit mondtam én nektek arról a várról? –A legfontosabbat édesapám – vette át a szót Marika – azt hogy sziklára épült! Hát ebbe tört bele a „szomszéd királyfi” két lábujjkája, amikor egy hatalmas rúgással el akarta seperni ezt a várat a történelem színpadáról, mert mi egy jó negyedmázsás követ építettünk be a főtorony alapjába! Reméljük ezután megtanulja tisztelni a várakat és az építőit is!
  • Kértelek a jó Istentől
    Kértem az Urat, hogy segítsen megtalálnom a párom. Aznap, munka után stoppoltam, és Te vettél fel. Régen láttuk egymást, és nagy reményekkel váltunk el. Hatalmas reményekkel, de mindaz semmi ahhoz képest, amit megéltünk együtt. Másnap felhívtál, már nagyon vártam. Csak akkor tudtam meg a keresztneved: Vince. Randira hívtál, épp augusztus 20.-ra. Mindketten zöldbe öltöztünk, és mosolyogtunk hogy összeöltöztünk. Október végén, a születésnapomon hivatalos kézfogót tartottunk. Januárban a névnapodon Isten színe előtt is egy pár lettünk. Nem is lehetett volna másképp. Áldott legyen az Úr mindörökké!
  • A Csengettyűs
    Házszentelés alkalmával mindig nagy a készülődés a családban. Azt kihirdeti a plébános, hogy melyik napon látogat az illető utcába a Szent Kereszttel, de hogy pontosan mikor érkezik, azt a csengettyűs fiúk jelzik előtte. Egyik házszenteléskor délutánra vártuk a papot, s hát már reggel megszólalt a kapu előtt a csengő. Az egész család nagy kapkodva előkészült, még a gyertyát is meggyújtottuk, s hát apósom a bajsza alatt vigyorogva, érkezik be az ajtón a kis csengővel. És akkor előkerült a gyerekkori története: Csikorgó hidegben járták a házakat a Szent Kereszttel abban az esztendőben, sokat nem is bámészkodtak az úton, hogy meg ne fagyjon a lélek bennük, így már délre odaértek a mi utcánkba. A papot beinvitálták az egyik házhoz, hogy kicsit melegedjen meg, a csengettyűsök meg – hát milyen a gyermek –, úgy belémerültek a játékba, hogy észre sem vették, hogy kifordult a kapun a plébános. El is maradt a bécsengetés a mi kapunknál. Csak nyílott az ajtó, s édesanyám, mikor meglátta a pap fejfedőjét, a puliszkát bérittyentette a padba, egymás hegyin-hátán tolongtunk bé a tisztaszobába, s szempillantás alatt ott térdeltünk az égő gyertya mellett. Szigorú ember volt a plébánosunk, moccanni sem mertünk, míg jó messzire el nem hagyta a mi fertályunkot. Aztán a fogságból menekült édesapám odaszólt édesanyámnak, most már ejsze felnyithatod a padot. Azóta is gyakran előkerül a történet, ha puliszka gőzölög az ebédnél, és persze az álcsengettyűs szerepet is próbálgatja az akkori gyerek, még felnőtt, sőt ősz fejjel is.
  • A Jolly Joker.
    Amikor már megnőtt a család minden tagja olyannyira, hogy leülhettünk közösen társasjátékozni, egy délután úgy döntöttünk, hogy römizni fogunk. Miután előkészítettük a táblákat és kiválogattuk a köveket elkezdtük a játékot és néhány kör után, a családunk legkisebb tagja aki kb. 4 éves lehetett, észrevette, hogy milyen fontossággal bír a Jolly a játék során. Gondoljuk, hogy reménykedni kezdett, hogy a következő osztásoknál neki is kedvez a szerencse és osztanak neki is egy Jollyt, de ez sajnos nem jött össze. Felmérgelődött, elszaladt az asztaltól majd pár perc múlva visszaérkezett egy papírlappal a kezében, amit rögtön a táblájára helyezett. Kiváncsiak voltunk, hogy mit rejteget olyan titokzatosan a táblán és miután megtekintettük a cetlit, láttuk, hogy egy Jollyt rajzolt, amit büszkén használt a következő körökben. Nagyot nevettünk és azóta is sokszor elemlegetjük a kisfiunk leleményességét.
  • Nagyi egyik története
    Nagymama édesanyja aki, az én dédnagymamám, varrónő volt és otthon varrta a ruhákat. A mi nagymamánk a testvéreivel együtt a varrógép körül játszottak és összeszedték a szabás után megmaradt kisebb anyagmaradékokat, amiből kiszabtak és varrtak ruhákat a saját játékbabájuknak. Egyszer azonban, az történt, hogy az anyukájuk nem találta az egyik megvarrandó ruha kiszabott ujját. De sajnos hamar kiderült, hogy a lányok azt is felhasználták a babájuk ruhájához. Aztán volt belőle veszekedés és szidás, mert nem maradt már anyag, amiből belehetett volna fejezni a megrendelt ruhát. A végén csak sikerült valahogyan megoldani egy kis fortéllyal (rövidujjú ruha készült) a felmerült problémát és ismét békesség volt a házban.
  • Bezzeg otthon
    Vasárnapi ebéd a Tóth-családban. A nagypapám (akkor még csak édesapa volt) száz palacsintát sütött hat gyerekének, legalábbis a családi krónikák így jegyezték fel. Mondjuk 4 kamaszfiú esetén nem lehetetlen, hogy elfogyott ekkora mennyiség. Ezen a vasárnapon, az ebéd közepén becsöngetett a szomszédból Tomi. - Jó napot, Laci bácsi, Bálint le tud jönni játszani? - Tomikám, éppen ebédelünk, de gyere be, kapsz te is palacsintát, és utána lementek majd Bálinttal játszani. Nem meglepő módon Tomit nem kellett sokat biztatni. Ebéd végén, miután elfogyott mind a száz palacsinta: - És ízlett a palacsinta, Tomi? - Ízlett, de azért otthon többet szoktam kapni.
  • Tojásvadászat
    Még az anyai nagyapám suhanc koráról szól ez a történet. Mintha csak ma lett volna, hallgatom nagyapa lelkes és kissé huncut történetét s talán még a lelki szemeim előtt is látom a lassan emelkedő domboldalt, tele szebbnél szebben virágzó gyümölcsfával, s a madárdalos zsengén zöldülő erdőt, melyen ifjúként barangolt kortársaival. Tekintetében megjelenni látom azt a csalafintaságot, huncutságot, mellyel elkövették azt a csínyt. Ma már tudjuk, s tán akkor is tudták, hogy nem illik bántani az Isten adta természet élőlényeit, de mit sem törődtek ezzel. - Tudod lelkem, az úgy volt…- kezdett bele nagyapám a mesélésbe, s meglett férfiember korára már elcsuklott néha a hangja, visszaidézve a történteket. Aztán lelkesen folytatta: A barátaimmal éppen összegyűltünk az odvas diófa árnyékában, az utca szegletén, amikor az én Mányi barátom kitalálta, hogy menjünk ki a gyümölcsösbe madártojást lopni. Mondanom sem kell, hogy mindannyian rögtön benne voltunk s máris útnak indultunk. Félóra gyaloglás után elértük a gyümölcsöst, amely tele volt virágos fákkal. Egyik sorban alma, másikban körte, a harmadikban cseresznye virágzott. Tudtuk, hogy ide is visszajövünk még, ha eljön az érés ideje. Aztán felértünk a dombtetőre, s már ott volt a frissen zöldült erdő. Elindultunk, ki erre, ki arra s másztunk fáról fára, s egyik fészket a másik után fosztogattuk. Mányi barátom nagyon hencegett, hogy ő fog a legtöbb tojást összeszedni, erre fogadást kötöttünk vele. Nem volt elég, hogy össze kellett szedje, meg is kellett innia. Hát, ezt a feladatot a mi barátunk gond nélkül teljesítette, de mi még a látványtól is rosszul lettünk. Meg is kérdeztük tőle, hogy - Jó volt Mányi? - Mire ő azt válaszolta: - Jó biza, még köjmölte, köjmölte a torkomat. Mi tagadás, jót nevettünk rajta, szegény félszeg barátomon s azzal hazafelé vettük az irányt, mert már lemenőben volt a nap, s ha a szülők nem kapnak meg, jettit veszik a dolognak s mi sem látunk napvilágot, mint az a szegény madárfióka, amelyik karmolta a Mányi barátom torkát. - Erre jót nevetett nagyapa. Így történt lelkem, valahányszor eszembe jut, még most is felfordul a gyomrom tőle. - Fejezte be nagyapám s jót nevetett rajta.
  • Családunk története
    Ez a történet a nagyapám története. Az ő döntéséé ami megalapozta a családunkat. 1944-ben az akkor 15 esztendős nagyapámat, Ferencet két nagyobb bátyjával, Péterrel és Dénessel együtt besorozták katonának illetve „leventének”. Mivel ő volt a család legifjabb férfitagja végül nem vitték el a frontra. Péter elesett Budapest ostrománál, Dénes orosz fogságba került ahonnan négy esztendő után szabadult és került haza Oroszhegyre. A háború után nehéz volt az élet mindenhol, így a székelyföldi falvakban is. Lassan-lassan sikerült visszaállítani a gazdaságot, az élet visszatért a régi kerékvágásba, volt idő és kedv társasági életet élni: a Kovács legények – Dénes és Ferenc is eljárogattak „vizitába” a lányokhoz. Így esett, hogy egyszer csak azon kapták magukat, hogy mindekettejüknek egy és ugyanazon lány tetszik a faluból: Anna. Közben az Oroszhegy szomszédságában fekvő Varságon élő rokon azzal kereste fel a dédnagyapámat, hogy mit szólna hozzá, ha valamelyik fiát „örökbe adná” neki, mivel gyermeke nem született és erősen nagy birtokkal, vagyonnal rendelkezett amit jobban szeretett volna egy kézben tudni halála után, mintsem feldarabolva. Szokás volt akkoriban, hogy a „magtalan” rokon a sokgyermekes testvértől elkért és gyakran kapott is egy fiúgyermeket, hogy ezáltal örököst állíthasson. A család nagyapámat, Ferencet adta Varságra. El is vitték, hogy beletanuljon a gazdaságba, a nagy birtokkal járó munkákba. Jól ment a sora, de húzta haza a szíve Oroszhegyre Anna után akiről kiderült, hogy egyre szívesebben „beszélget” Ferenccel. Úgy fél esztendeje lehetett a varsági rokonságnál amikor egy hajnalon, se szó, se beszéd úgy döntött ő hazamegy s elindult a hegyen át Oroszhegy irányába. Haza is ért mire a vacsoracsillag megjelent az égen. Az apja elé állt és elmondta, hogy nem kell neki a nagy vagyon, ő itthon akar élni a kicsiben Annával. Apja végül elfogadta a döntését és helyette Dénes fiát küldte Varságra „örökölni” aki jószívvel ment. A rá következő évben, 1949-ben Anna és Ferenc örök hűséget fogadtak egymásnak. Házasságukat öt fiúgyermekkel áldotta meg a Jó Isten, a harmadik az én édesapám.
  • Kokojza szedés
    Anyai nagymamánk mesélte: Gyermek korában a lekvár főzéshez elmentek fekete kokojzát (áfonyát) szedni. Csíkszenttamásról az idősebb asszonyok és a leánykák mentek, azért mert a fiatal asszonyok kellett a mezőn dolgozzanak. Gyalog mentek a körülbelül 15 km-re levő hegy tetejére, az úgy nevezett csángó kertekbe, a Csikí havasokba. Reggel 4 órakor kellett kelni, 5 órakor, csorda hajtás előtt el kellett indulni. Azért mentek gyalog, mert még szekérút sem volt. Útközben hangos beszélgetés folyt. Az idős asszonyok mesélték a régi időket a fiataloknak, azért is, hogy a vadakat és a kutyákat elriasszák a zajjal. A csángó tulajdonosnak élelmet vagy 5 lejt kellett adni, hogy engedje meg a kokojzát leszedni. Megszedték este feléig a felnőttek a vedreket, nagymama kicsi leányka volt, ő egy 4 literes fazakat kellett megszedjen és azt kézbe haza kellett vinni. Haza úton énekeltek, vicceket mondtak. Amikor meglátták a távolban a falut, volt nagy öröm. Volt aki előre futott. Más nap megpucolták és megfőzték a kokojzát, amiből megfőzték az ízletes lekvárt. Minden nyáron egy nap így gyűjtötték a lekvárnak való fekete kokojzát és savanyúságnak pedig a piros kokojzát.
  • Az otthon felejtett fejsze.
    Mesélte nagymamám hogy egy nap tatám fejsze nélkül ment el az erdőre de ezt csak ott vette észre. Reggel korán felkeltek.,mamám pakolt neki szalonnát vöröshagymát és vizet és biztonság kedvért még azt is megkérdezte hogy a fejszéd meg vane. Tatám ki mindig mindent pontosan tudot mondja h hát persze hogy meg. Elment az erdőre és mikor keresi a fejszét akkor eset le neki hogy hát bíz ő a csákányt vitte magával. A sötétségbe reggel {sszekeverte. Így fát nem tudott vágni ezért szedett jó sok gombát és azzal tért haza.
  • Fontos alapok
    Édesapa egyik tanulságos gyerekkori emlékével sokszor rávilágított az élet lényeges dolgaira. Még kisfiú volt, amikor a nyarakat falun töltötte a nagyszüleinél. A városi busz épp a nagyszülők kapuja előtt fordult meg. A szülei dolgoztak a városban, így általában csak hétvégén látogatták meg őt. Egy ilyen alkalommal, ahogy megérkezett a busz, az édesanyja alakja jelent meg a kapuban. Kisgyerekként nyomban abbahagyta az önfeledt játszást és már szaladt is a kapuba. - Édesanyám mit hoztál? - hagyta el száját a kiváncsi mondat. Édesanyja erre megállt és azt mondta szelíden, de határozottan: - Kisfiam, ha te nem is köszönsz és csak az ajándékaim érdekelnek, akkor én máskor nem is kell eljöjjek. Átadom a csomagot a Marci bácsinak, a sofőrnek s ő majd itt szépen beadja nektek. Mély nyomot hagyott a lelkében és tanítja azóta a gyermekeinek is, hogy az ajándékoknál, megszerezhető tárgyaknál, elérhető sikereknél sokkal fontosabbak a családi és emberi kapcsolataink és azok ápolása. Isten is úgy szeretett minket, hogy nem csak valamiket küldözgetett nekünk, hanem egyszülött Fiát adta értünk!
  • Kárpátaljáról küldték

  • Nagyapa, az '56-os hős
    Nagyapánk, aki 1945-ben született, épp a II. Világháború végén, mindig is érdeklődött a fegyverek iránt, illetve nagyon szerette az igazságot meg a magyarságot. 12 éves volt, amikor két társával megalakították a gálocsi ellenálló csoportot, akik a Magyarország '56-os szovjet megszállása miatt nagyon szomorúak voltak, és szerettek volna valamit tenni Kárpátalján is. Plakátokat helyeztek ki a boltra, a kolhozkapura, amiben követelték, hogy a szovjetek menjenek ki Magyarországról. Nagyapa volt a fegyvertáros, aki a világháborúban megmaradt rozsdás fegyvereket őrizte. A KGB hamar rájuk talált, és példásan megbüntette a gyerekeket, akik közül a legidősebb börtönbe került. Nagyapát és a családját meghurcolták, megfenyegették, de nem került börtönbe a kora miatt. Sokáig gondja volt ebből a dologból, mi viszont nagyon csodáljuk a bátorságát és örülünk, hogy még most is velünk van.
  • Dédi mesélte!
    Felmenőink,nagyszüleink történeteit mindig szívesen, örömmel hallgattuk.Nagyon szerettük,mikor fiatalkorukról,az akkori szokásokról meséltek nekünk.Mára már szinte teljesen eltűnőben lévő hagyomány,a tollfosztó históriája egyik kedvenc történeteink közé tartozik. A lányos házaknál sok libát, kacsát tartottak.A téli időszakban megbeszélés alapján összejöttek egy -egy háznál a fiatal lányok,illetve az asszonyok,hogy a kelengyeként szolgáló dunyha és párna töltelékét előkészítsék.Mindenki elé került egy kosár,amibe a száráról tépkedték a tollat. Az este folyamán a fiúk,legények is csatlakoztak a társasághoz,és tréfálkozással,szórakozással telt a további idő.Gyakran belefújtak a friss pehelybe,ami szerte szét szállt a szobában.Nemritka eset volt az,hogy itt leltek egymásra a párok,és a munka végeztével ki-ki hazakísérte a kiszemeltjét.Az idősebb asszonyok a tűzhelyre száraz kukoricát tettek fel főni az este megkezdése előtt,ami finom puhára főtt az este végére. Cukorral meghintve fogyasztották a fiatalok.Gyakran énekeltek,beszélgettek a munka közben. Többször mesélt dédi ezekről az estékről,amit ámulva hallgattunk,hiszen falunkban már nyoma sincs az effajta kaláka munkának.A szórakozás és a párválasztási szokások óriásit változtak az idők folyamán,köszönhető ez a technika intenzív fejlődésének.
  • Templomba zárva
    Édesapám, Gönczy Árpád, idén májusban lesz 80 éves. Sokszor mesélt nekünk küzdelmes gyerekkoráról, most pedig már kilenc unokája hallgatja nem mindennapi történeteit. Ez a kis történet különösen népszerű a családi legendáriumban. Az 1940-es évek közepén történt, édesapám kb. 4-5 éves lehetett. Nem sokkal azelőtt vitték el édesapját a „háromnapos” munkára, nagymamám öt kicsi gyerekkel maradt egyedül, a legkisebb csak három hónapos volt. Így történhetett meg, hogy az apró fiúcska egyedül ment a hétköznapi Istentiszteletre. Beült az egyik hátsó padba, de a prédikáció közben elnyomta az álom. Az alkalom végén mindenki hazament, de senki sem vette észre, hogy ő ott alszik egy padban. A templomajtót kulcsra zárták. Amikor felébredt, nagyon megijedt: egyedül találta magát a sötét, hideg templomban, s riadalmát csak tovább növelte, hogy időközben vihar támadt, dörgött-villámlott odakint. Felpattanva a padból, az ajtóhoz rohant, de az zárva volt. Dörömbölni kezdett az ajtón, s közben kiabált, ahogy csak a száján kifért. Egy idősebb néni a templom előtt elmenve meghallotta a kétségbeesett sírást. Sietve ment a harangozóhoz, hogy nyissa ki a templomajtót, mert a kis Árpikát bezárták a templomba. Amikor kinyitották az ajtót, ölbe akarták venni és hazavinni, de ő úgy elszaladt, mint akit puskából lőttek ki. Nagymamám nem is aggódott miatta, mert azt gondolta, hogy a templommal szemben lakó nagymamánál maradt ilyen sokáig. A történet érdekessége, hogy később Édesapám 35 évig volt a Verbőci Református Gyülekezet gondnoka. Ezt a tisztséget 1975-ben vállalta el, amikor az akkori idős kurátor betegsége miatt lemondott. Nem akadt jelentkező a helyére, mert a kommunista hatalom nem nézte jó szemmel az egyházban szolgálatot vállaló embereket. Édesapám ekkor már komoly bibliaolvasó, Istenkövető ember volt. A leköszönő kurátor megkérdezte őt is, hogy nem venné-e át tőle ezt a nemes, de mégis nehéz feladatot? Édesapám ezt a régi élményét amolyan isteni jelként tekintve, igent mondott a felkérésre. 1961-ben a szovjet hatalom a verbőci templomot törölte a nyilvántartásból. Lelkész nem szolgálhatott a templomban, de a hívek még 1983-ig összejártak énekelni és imádkozni. Ekkor ezt is megtiltották, a belső ajtót bezárták, s csak temetés alkalmával használhatták a harangot. Egy ideig édesapám próbált ellenállni, nem akarta átadni a templomkulcsokat. Az elején pénzbüntetéssel próbálták jobb belátásra bírni, később az akkori párttitkár megtagadta a Magyarországon élő testvére meghívólevelének az aláírását, aki abban az évben már nem tudta meglátogatni a betegeskedő édesanyját. 1989-ben - Kárpátalján elsőként- kapta vissza bezárt templomát a verbőci gyülekezet. A templomot romos állapotban kapta vissza az egyházközség: legnagyobb megdöbbenésükre a padokat összetörve találták, 1887-ben épített 8 regiszteres orgonáját vastag galambürülék borította. Máig nem tudni, hogy kik és mikor végezték el ezt a barbár tettet. A templom teljes felújításra szorult. Az új tölgyfa ajtókat, tölgyfapadokat, a parkettát és a karzatba vezető lépcsőket is édesapám készítette el. Később parókiát is épített a gyülekezet, amire szintén ő készítette az asztalosmunkát. 2016. október 9-én az ateizmus idején tanúsított bátor kiállásáért és a gyülekezetben végzett több évtizedes áldozatos munkájáért a Kárpátaljai Református Egyházkerület kitüntetésben részesítette édesapámat. Az oklevelet Zán Fábián Sándor püspök és Szalipszki Endre, akkori beregszászi főkonzul adta át. http://refua.tirek.hu/hir/mutat/51030/
  • A második világégés idején,
    a gyerekeink Kárpátalján, Balazsér településen élő ükszüleivel történt meg ez az eset. A falut is elérték az orosz katonák, és általában erőszakos módon vettek el minden élelmiszert a helyi lakosoktól, amit csak találtak. A jelen történet szerint egy alkalommal éppen az ő házukba toppantak be az a szót ismételgetve, hogy ugorjki. A családfő, aki éppen az asztalnál ült és vacsorázott, úgy értette, hogy azt kiabálják neki, hogy ugorj ki!. Ezen felbőszülve az asztalra csapott és azt mondta, hogy: én aztán nem ugrok sehova, ugorj ki te, ez az én házam!. Az értetlenkedő katonákat annyira meglepte ez a határozott fellépés, hogy sarkon fordultak és elmentek. Csak később derült ki, hogy a katonák uborkát követeltek, amit oroszul úgy ejtenek, hogy ugorki. Lehet, hogy ez az eset abban az időben és abban a helyzetben nem is volt annyira vicces, de az évtizedek múlásával az ükpapa, majd azután a lánya, a dédnagymama is anekdotaként mesélték el mindig az unkáknak, dédunokáknak.
  • Cáp Gyuri sarjója
    Gyerekkorunkban István öcsémmel gyakran játszottunk a kertben. Egyik alkalommal édesanyám meglepetten nézett, mert a töklevelek, mind a földön hevertek. Persze azonnal kérdőre vont minket: - Fiúk mi történt itt? Öcsém válaszolt: - Az úgy volt, Cáp Gyuri jött a helikopteren, lekaszálta a leveleket, felszállt a helikopterre és elrepült. Ekkor megszólalt nagyapám: - Sarlót is hozott magával? - Á, a sarló a miénk volt! - vágta rá öcsém. Persze nagy nevetés lett a vége, azóta is gyakran emlegetjük Cáp Gyurit.
  • A hazatérés gyötrelmei
    Dédnagyapám mesélte, hogy a II. világháborúban volt katona, mikor véget ért a háború, Németországban rekedtek a bajtársaival. Dédmamám úgy gondolta, hogy már nem élte túl a háborút szerető férje, és meggyászolva élte gyermekével az életet tovább. Néhány hónap elteltével szőlőt kötöztek a hegyen, amikor dédnagyapám az egyik szőlőtőke mögül előbukkant. Nagymamám majdnem elájult a döbbenettől. Ezek után mesélte el, hogy alkalmi munkákból jutott élelemhez és némi kellő pénzhez az útja folytatásához hazafelé. Több mint fél évébe került míg hazaért a cimboráival. Elmesélte azt is, hogy látta Budapesten a hidakat felrobbantva. Mikor gyermekeimnek mesélem, mindig csodálkozva, tátott szájjal fígyelik a történetet.
  • Jó ötletnek tűnt!
    Anyukám mesélte, hogy kisgyerek korában sok kiskacsát tartottak a háztáji gazdaságokban. Egy nap mikor a szomszéd barátnőjének a szülei munkában voltak, ők az udvaron játszottak. A kiskacsák a sárban tapickoltak és nagyon sárosak lettel, azt gondolták kimossák őket, hogy újra tiszták legyenek. Ezt meg is tették, majd kicsipeszelték őket a ruhakötélre. A szülőket hazajöve az a szomorú kép fogadta, hogy az összes kiskacsa elpusztult. Egy jó darabig a gyerekek nem játszhattak együtt ezért. Ma már mulatságos ez a történet, de akkor biztosan nem nevetett senki.
  • Sajnos ez nem egy anekdota és nem is vicces történet ....... Dédnagyapám tragédiája
    A nagymamám egy családi történetét mesélném el, amely mai napig él bennem, s ha valahányszor elmesélem szomorú lesz a szívem. Nagyon bölcs asszony volt, nyugodjon idén lesz 4 éve, hogy elköltözött a Menyországba. Igen a menyországba, mert hívő asszony volt, szült hét gyereket, első férjétől hármat, a másodiktól pedig négyet. Lehet, kicsit furcsának tűnik, hogy egy hívő nőnek két férje is volt, de nem tehetett róla szegényke tragikus balesetben meghalt az első szeretett férje még mikor a harmadik gyerekével várandós volt. Ő volt az én vérszerinti nagyapám. Nem kedvezett neki az élet, fura baleset volt az övé. A kolhoz elnököt fuvarozta fel a hegyekbe egy megbeszélésre, Rahóra. Útközben észlelte, hogy van egy kis gond az autóval, mert hallotta a hangja nem volt meggyőző, mondta is a kolhozelnöknek, hogy amíg ő értekezik párttársaival, addig ő megnézi mi is lehet a baja az autónak. Úgy is volt, aláfeküdt az autó alá, s szerelte az autót, hogy épségben haza mehessenek a hegyi utakon még sötétedés előtt. Csakhogy annyira el volt foglalva az Istenadta, hogy nem is vette észre, hogy vége lett a tanácskozásnak és jönnek ki a kolhozok első emberei. Nem vette őt észre a kolhozelnök sem, hogy ott van az autó alatt, azt hitte elment kicsit sétálni a városba. Neki meg sürgős dolga akadt egy párttársa kérte meg, hogy vigye el gyorsan a szomszéd faluba. Amint beültek az autóba beindították az autót egyenesen keresztül gázoltak a dédnagyapámon. Csúnya sérüléseket szenvedett szegény, a rahói kórházban halt meg még aznap este. Tragikus volt ez a nap kis családnak, két gyerek 6 és 4 évesek a harmadik az anyja hasában. 1954. március 12 rossz emléke lett az én drága néhai nagymamámnak.
  • A csel
    A kolhozidőkben a nagyszülők a tehenek ellátásánál dolgoztak. Nagyapám a jószágok takarmányozását, nagymamám pedig a fejésüket látta el. Mint tudjuk abban az időben a munkások bérkiegészítés gyanánt elhoztak ezt-azt a munkahelyükről. Ők is így tettek. Este hazafelé egy nagy adag tejjel indultak el, csakhogy a kolhozvezető rajtakapta őket és visszavitette nagymamámmal a tejet a csarnokba. Míg bement, hogy visszaöntse a zsákmányt addig nagyapámat kioktatta a vezető cselekedetük szörnyűsége okán és ezt kihasználva eldugta a tejet és vissza a nagy tartályba, megegyező mennyiségű vizet öntött, de jól hallhatóan, hogy azt higyjék a tej visszakerült a helyére. Mindezek után úgy tettek, mint akik elmentek haza, majd amikor tiszta volt a levegő visszamentek és hazavitték az eldugott tejet.
  • Üsd a vasat…
    A mi családi hagyományunk a nagyszüleimhez vezethető vissza. Nagyapám, aki 1922. II. 23-án született, az 1937-38-as években Munkácson kovács szakmát tanult, okleveles kovácsmesterként végzett. Már akkor, a tanulmányi idő alatt a mesterétől azt hallotta: „Üsd a vasat, ne sajnáld, ─ nem apád!” A továbbiakban nagyapám sok szakmában kipróbálta a tehetségét. A vasútnál távközlésben dolgozott, elektromos dolgokat javított, de ez az ifjúkorában tanult mondás mindörökké szállóigévé vált a családban. Sajnos nagyapám 1963. január 21-én egy munkahelyi baleset következtében elveszítette a jobb karját. Ezek után a munkahelyén csupán éjjeliőrként tudták alkalmazni. Ez azonban nem gátolta a vashoz való vonzódásban és otthon tovább folytatta a tanult mesterséget. Kerítésdrótot font, kalapált, kovácsolt, vasat vágott hidegvágóval. Ebben az időben gyakran igényelt segítséget. Úgy lettünk megtanítva, hogy ha nagyapa ilyen munkába fogott, akkor a nők segédkeztek. Előbb nagymamám, később anyukám, a továbbiakban pedig az én kezembe került a kalapács. Ilyenkor hallottam a rég emlegetett mondást: „Üsd a vasat, ne sajnáld, ─ nem apád! A kalapács nyelét igyekezz a végénél fogni, úgy tudsz nagyot csapni.” Ahogy teltek az évek, tőlem, a legidősebb unokától az öcsém, mint egyetlen fiúunoka átvette a kalapácsot. Ő lett nagyapám fő segédje. Ebbe a szerepbe még megpróbálkozott a kishúgom is beleszólni. Nagyapám biztatására ez a mondás a mai napig itt cseng a fülemben, pedig az öreg tanítónk sajnos már évtizedekkel ezelőtt eltávozott közülünk. Már nekem is van három fiam és ha rájuk nézek, miközben kalapácsot fognak a kezükben, állandóan a gyerekkorom jut az eszembe, amikor még nagyapám mellett állhattam. Ilyenkor még ma is hallom a hangját: „Üsd a vasat, ne sajnáld, ─ nem apád!” A legidősebb fiam művészeti iskolába is járt, ahol fafaragással foglalkozott, így a kalapács használata nem idegen számára. Az egyetlen lányomnak azért más szakmát szánnék. Őt a tanulás mellett elsősorban inkább a fakanál használatára szeretném megtanítani, hogy a jövőben családanyaként is helyt tudjon állni. Családunkban ez a mondás nagyapáról gyermekre, unokára, dédunokára száll.
  • Étvágyunk növelésére
    Anyai nagyszüleink mesélték. Nagyon rosszevő kislány voltam. Járkálni kellett utánam, és tenni valami ennivalót a számba. Alig voltam két éves. Beszélni még nem tudtam. Nagymamàm felvett az ölébe, és mindig kérdezgette: Mi kell, kislányom, na, mi kell? Aztán várták, hogy valami ennivalóra rámutassak, hogy azt megetethessék velem. Egy nap felcsimpaszkodtam az asztalra, alig értem fel. Körülnéztem és csak azt fújtam: Mi kell, mi kell, na, mi kell? Gyermekeink mai napig szívesen hallgatják ezt a történetet. Annyira kedvessé vált számunkra, hogy szinte szólásként emlegetjük. Mikor valamelyiküknek nincs étvágya, viccesen megjegyezzük: Mi kell, mi kell, na, mi kell?
  • Ez a történet a feleségem lánykori vezetéknevének eredetéről szól,ami történetesen Hanga.
    A párom nagyapját 1900-ban találták egy búza mezőn Nagyszőllős környékén,a csecsemő hangosan sírt mikor rátaláltak és így kapta a Hanga nevet.A gyermek nevelőszülőkhöz került akik becsületesen fel is nevelték.Később ők mesélték el a gyereknek,hogy édesanyja Ceglédről került Nagyszőllősre,ahol bizonyára szerelembe esett,de valami oknál fogva nem tudta a gyermeket felnevelni ezért hagyta a búza mezőn tudván,hogy ott hamar rátalálnak és biztonságban lesz. Mikor pedig látta,hogy a gyermeke jó kezekbe került,vissza utazott Ceglédre.Lehet,hogy nem pontosan így történt,de a feleségem családja így tudja.Ami biztos a gyermek felnőtt, családot alapított,három gyermek apja lett.Az 1944-s málenykij robotban vesztette életét Huszton.Ahol egy emléktábla őrzi a nevét Hanga András.
  • Emberségből: Jeles!
    Dédapám történetét szeretném elmesélni, amit anyától hallottunk először öcsémmel, anya pedig az ő apjától. Bár szomorú történet, de mégis szerencsés véget ért, hiszen ha nem így történt volna, akkor a mi családunk most nem létezne! Még 1944 novemberében történt, amikor a szovjet vezetőség kihirdette, hogy minden 18 és 50 év közötti magyar férfi köteles három napos munkára jelentkezni a háború utáni újjáépítésre. Dédapám, Sándor, akkor 23 éves legényember volt. Ő is, mint több más férfi a falunkból, jelentkezett a parancsnokságon, Beregszászban. Onnan útnak indították őket Munkács felé. A munkácsi gyűjtőtáborból hosszú sorokban indultak tovább a Kárpátalján összegyűjtött férfiak gyalog Szolyva irányába. Hideg, fagyos nap volt, esett a havas eső. Már hosszú utat tettek meg gyalog, dédapám elfáradt a hidegben, már nem bírta tartani a lépést a többiekkel. Összerogyott, leesett az útszélre. A szovjet katona odalépett mellé és agyon akarta lőni, hiszen olyanokra nem volt szükség, aki nem bírt gyalogolni. Ekkor az egyik falubeli fiatalember, Józsi, aki dédapámmal együtt gyalogolt, kilépett a sorból, megállt a szovjet katona előtt, félretolta a puska csövét, kockáztatva ezzel azt, hogy akár őt is főbe lőheti, és a félholt dédapámat felvette a hátára. Innen egészen Szolyváig a hátán cipelte, ezzel minden bizonnyal megmentette az életét. A Jó Isten kegyelméből mindketten túlélték a szolyvai lágert, hazatértek és családot alapítottak. És így a mi családunk is élhet most! Hiszen ha akkor dédapám meghal, nem született volna meg a nagyapám, és nem született volna meg anya sem és így mi sem az öcsémmel. Még annyit szeretnék a történethez hozzáfűzni, hogy dédapám és sok ezer társa, emlékére tavaly ősszel apa, anya, öcsém és én közel ötszáz emberrel együtt legyalogoltuk a Munkács-Szolyva közti távolságot, amit annak idején ők is megtettek.
  • Az egyik leggyakrabban emlegetett történet a családunk körében
    az az anyai nagyszüleink ismerkedésének története. Nagymamánk rengeteget járt fellépni a szovjetunió idejében a tánckörével. Az egyik alkalommal abba a faluba mentek, ahol a nagyapánk élt. Ahogy mondani szokás szerelem volt első látásra. Csak egyetlen probléma volt, mégpedig az, hogy ez először csak a nagyapánk részéről volt ez igaz. A nagymamánk mindent megtette azért, hogy elutasítsa. Különböző történeteket talált ki arról, hogy miért nem járhat hozzá nagyapánk, például, hogy már eljegyezték és nemsokára esküvője lesz. De erre nagyapánk csak annyit mondott, hogy nagymamánk csak az ő felesége lehet, és ezért mindent megfog tenni. Nagyon kitartó volt nagyapa, és végül a nagymamánk is beadta a derekát.
  • Azok a régi szép idők!
    Bár a történetet, amit kiválasztottam nem nagyszüleimtől hallottam, hanem apósomtól, de erre esett a választásom, mert mindig olyan átéléssel mesél róla, hogy az ő unokái nagyon szÍvesen hallgatják. A történet a régi katonai szolgálatról szól, amikor dicsőség volt a hadsereg, ahogy ő mondta a jjányoknak nem is kellett, aki nem volt katona, szinte várták a poveszkát. Amikor pedig menniük kellett a klubba regutabállal búcsúztatták őket. Apósom (Tóth István) története ott kezdődik, hogy csak az ikertestvére kapott behÍvót, ő nem, de egymás nélkül nem indultak el. Amikor ez a probléma megoldódott 1975. május 23-án elindultak. Először Szolyvára, ahol a gyűjtőtábor volt (hozzáteszem itt is elakarták választani az ikreket, mert külön csoportokba estek, de végül együttmaradtak), onnan vonaton Kijevbe, majd repülővel ( 9 órás út után) megérkeztek Szibériába, Csitába. Csitától még 400km-t mentek vonattal, onnan katonaautóval, amÍg végre megérkeztek Úljotába ( ha nemjól Írtam elnézést, hallás után van). Innen két hét után átkerültek véglelges helyükre Balzojra. A két év alatt sok minden történt, hosszú elmesélni, méghosszabb lenne leÍrni, azt sokszor halljuk apósomtól életemben ez volt a legszebb két év, vagy itt csak krumpli termett, vagy azt, hogy sehol nem ettem olyan finom plovot, mint ott. A teleket is sokat emlegetÍ fifikás volt a tél, szabadság után, mikor visszamentünk a nagy hidegre emlékszem, -57 celsiusfok volt. Azt is büszkén emlegeti, hogy édesapja és báttyja a nagy Grecsko Marshallnak is Írtak levelet, egy az ő katonai szolgálatukat érintő ügyben. 1977. június 7-én amikor hazaindultak hermónikázással búcsúzott. 8 nap alatt értek haza. Én is sokszor hallottam, remélem fogom is, gyermekeimmel, családommal együtt. A mesélés az öregeknek, a hallgatás a fiataloknak okoz örömet.
  • Az ördög
    A csapi vasútállomás fontos vasúti csomópont volt. Éppen ezért, 1944-ben bombázták azt. A kerti szénakazal tetejéről jól lehetett látni a tűzijátékot. Hallottuk, ahogy a repülőgépek elzúgtak felettünk. Persze a repülőket folyamatosan lőtték. Láttam, a csíkot, ahogy lezuhant egy gép nem messze tőlünk. Majd egy ejtőernyőt is. Közelebb mentünk, mert a gyermek kíváncsi. Mikor azonban a pilóta felkászálódott, olyan rémület fogott el bennünket, hogy azon nyomban elfutottunk. Ekkor láttam életemben először színes bőrű embert! Ezt édesapám mesélte, aki gyermekként élte át ezen történést. (Papp Géza)
  • Mikkor még tehenet tartottunk.
    Mikor kicsi voltam tehenet tartottunk, a szüleim nagyon sokat dolgoztak vele. Én és a testvérem nagyon szerettük a tejet és a tejböl készült termékeket. Nyáron mikor jött a csorda ostorral a kezünkben vártuk hogy mikor jön haza ami bori tehenünk. Ahogy növekedtünk ügy tanültünk bele az állat nevelésbe. Kaszálni jártunk szénát gyüjteni istáló takaritással színte az egész nyarunk ezzel telt, jól esik ere vissza emlékezni.
  • Amikor én kicsi voltam...
    A gyerekeink szívesen hallgatják, amikor mesélünk nekik arról, milyen volt anya és apa gyerekkora. Elmeséltem nekik, hogy amikor anya olyan kicsi lány volt, mint most Lívia (6 éves), a szénát nem traktorok kaszálták és bálozva vitték haza az emberek, Az volt a szokás, hogy a férfiak hajnalban kimentek és kézzel lekaszálták a füvet, amit majd mentünk mi gyerekek is szétrázni, forgatni és boglyába rakni. A nagyapjuk pedig, az én apukám sofőr volt, és az autójával jött, hogy felpakoljuk a szénát. Csak az volt a baj, hogy anya nagyon félt attól, hogy belemegy papi a kanálisba. És bármit ígértek - nádbugát, édességet - anya addig sírt, amíg az autóval haza nem indultak. Egy másik érdekes történet volt, hogy az apukájuk kisgyerekként nagyon szeretett szökni. A becsukott kapun kidobta a biciklijét, utánamászott és már el is ment. A szomszédban lakó Zsuzsika néni pedig elmesélte, hogy látta, amikor Józsika szökésnek indult. De érdekes a gyerekeknek bármelyik történet, legyen szó a vázon alul való biciklizésről, a kolhoztanyán fára épített hintán való játékról, vagy a nagymama által elmondott történetről, miszerint az udvarukon valamikor álló hatalmas eperfa minden ágára felmásztak a szomszéd gyerekekkel és úgy ették az epret., vagy amikor a nagymama járt még iskolába, tél volt, jó sok hóval, és a fiók az osztályban hócsatáztak, amiért majd magkapták a büntetést is.Számukra ezek a történetek olyanok, mint egy csodavilág meséi, ezért is hallgatják szívesen.
  • A dédmama mesélte.
    A mi dédmamánk 95 éves.Már fekszik beteg.Egyszer, mikor még bírt járni bejött náluk.Mivel mi négyen vagyunk, négy öt lábbeli mindig a tornácon van.Összecsapta a kezét és mondta ,mennyi lábbeli.Ő mesélte, hogy mikor gyerek volt, nekik nem volt csak egy.Azt is csak ünnepre vagy templomba használták.Nem volt ennyi autó, több kilométert tettek meg gyalog vagy szekérrel, ha el akartak jutni valahová.Ha be mentek Beregszászba, csak ott húzták fel a cipőt, hogy ne kopjon el.De a ruhájukból sem volt több,volt egy ünneplő meg viselő, kézen kimosták és vissza vették.Iskolába is eljártak több napig egy ruhában. Mikor enni viszünk neki, mindig dicséri milyen finom.Mondta hogy mikor ő gyerek volt, mindent meg kellett ennie .Volt olyan idő, mikor nagy éhiség volt, nem tudtak a szüleik sok mindent az asztalra tenni nekik.A hajába főtt krumplit kivitték a mezőre és arról dolgoztak.Nem voltak ilyen traktorok, a búzát a férfiak kaszával levágták a nők markot kötöttek és kicsépelték.Volt, hogy szilvalekvárt főztek,jöttek a szomszédok,rokonok,jó barátok segítettek összeszedni a szilvát, megmosták,a magoktól kidörzsölték.Ők meg szőlőlevélen ették a ciberét.Üstben főzték egész éjszaka kavargatták ,hogy reggelre kész legyen a lekvár .Sokan laktok kis házakban. A kicsinek is nagyon örültek. Most van olyan hogy egy ember lakik egy nagy házban mégsem boldog.És sokszor a sok sem elég jó.
  • Nagymamám mesélte
    A gyermek életében meghatározó időszak az óvodás kor. Óvodás koromat apai nagyszüleimnél töltöttem. Szüleim dolgozni jártak, ezért én nagyszüleimnél vendégeskedtem. Soha nem unatkoztam, pedig abban az időben még nem volt videójáték és számítógép sem. Nem bánom egy percig sem. (Családommal az ők portájukon lakunk Csetfalván, amióta összeházasodtunk a feleségemmel). Legtöbbet nagymamámmal voltam. Ő vitt és hozott az óvodából, mivel nagyapám még a nyugdij kor elérése után is dolgozott. Nagymamám nagyon sokat mesélt, többek között gyermekoráról. A történetei, minden gyermek érdeklődését felkeltette volna abban a korban, talán még a mai gyerekek is szivesen meghallgatnák. Ezt azért gondolom, mert nagymamám (Molnár Adél) Amerikában született. Sokat felemelik a fejüket és meglepődnek, az első kérdésük: minek jött ide vissza lakni? Gondolva az akkori és a jelenlegi állapotokra Kárpátalján. A sztorit még apai dédnagyapámmal (Molnár Sándor) kell kezdenem, aki mint a mai fiatalok igyekezett külföldre menni, szerencsét próbálni, pénzt keresni, majd hazajönni, földet vásárolni, gazdálkodni a családja eltartása érdekében. Abban az időben Amerikába mentek az emberek a jobb élet reményében. Ő is oda ment szerencsét próbálni Csetfalváról. Apai dédnagymamám (Molnár Piroska) is kiment családjával Amerikába, Mezőzomborról (Tokajtól pár kilométerre található). Körülbelül abban az időben egymásról még akkor mit sem sejtve. Szó ami szó, ott találkoztak, megismerkedtek, összebarátkoztak. Ugyanabba a Református gyülekezetbe jártak. Kis idő mulva összeházasodtak. Nagymamám 1926 juniusában születettt. Nagyon sokat mesélt nekem az ottani gyermekkoráról. Tizenkét éves korában jöttek haza az óhazába, Kárpátaljára, Amerikából mindhárman. Honvágyuk volt. Dédnagyapám szülőfalujában, Csetfalván telepedtek le 1938-ban. Akkor Magyarországhoz majd Csehországhoz aztán ismét Magyarországhoz majd a Szovetunióhoz tartozot ez a terület (jelenleg Ukrajnához tartozik). Azt mesélte, nem volt annyira rossz az élet sem Magyar sem pedig Cseh hatalom alatt. Mindig Magyarnak vallották magukat. Sajnos nem sokáig tudtak nyugottan élni, mert jött a háború és dédnagyapámnak be kellett vonulnia Magyar katonának, az összes hadra fogható férfitársával együtt. A Tiszán keresztü mentek a férfiak a front felé. Nagymamám utolsú emléke édesapjáról az, amikor bucsúzkodás után hosszasan integettek egymásnak, dédnagyapám a Tisza bal, mig nagymamám a job partján. Dédnagyapám soha nem tért vissza a Második Nagy háborúból. Ketten maradtak Piri dédi és Adél nagymamám. Minden munkát meg kellett tanulniuk, többek között a férfi munkákat is mivel a faluban nem sok férfi maratt, csak öregek és gyerekek. Nagymamám mindig emlegette, hogy tud ő legalább úgy kaszálni és fát vágni mint bármelyik férfi. Tisztelettel: Papp Róbert és családja 2020, Csetfalva
  • Egy falat kenyér, És itt vagyunk mi
    A történet amit elmesélek én is az én dédpapámtòl hallottam. Amit tudni kell az én dédpapámról hogy egy átlagos munkásember volt aki a 4 általános befejezése után nagyon sok tudásra tett szert. Sokat mesélt főleg a Málenkéj robot utáni időszakban. Egy fogalmat hangsúlyozott és emelt ki a történetéből a ,,józan paraszti ész fogalmát. Szomoruan nyugtáztuk magunkban, hogy mennyit ér egy falat kenyér és egy szál cigaretta felcserélése. Szomoru. Tényleg szomorú hogy valaki az életben maradása érdekében úgy küzdött, hogy oda adta az egyetlen ennnivaló egy szál cigarettáért. Belegondolni is szörnyü hogy milyen lehetett au akkor emberiség(És valjuk be hogy nem sokat változott az idők során). Elmondása szerint sokszor volt olyan helyzetben, hogy enivalót ajánlottak fel neki egy csak egy szál cigarettáiét adjon sorstársainak. Felajánlásuk után elfogadta mivel sosem gondolta, hogy a cigaretta fogja majd megmenteni életét. Néhány falat kenyér sokkal jelentett neki, szerinte ezért tudta tulélni a gyötrelmes körülményeket. Sok bajtását látta legyengülni és elpusztulni emberi tudatlanságuk és butaságuk miatt. Így tudta tulélni a Gulág-ot és hazamenni szerető családjához.
  • Bodri
    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család. Ebben a családban élt öt gyermek, egy anyuka és egy apuka. A gyerekek nagyon szerettek az erdőben játszani, virágot szedni,gombázni. Az egyik kislánynak volt egy kutyája, akinek Bodri volt a neve. Sokat játszottak együtt szaladgáltak, ugrándoztak. Egyszer egy szép napon a kislány kivitte az erdőbe magával játszani a kutyáját,de a kutya nem hallgatott rá és elcsavargott. A kislány nagyon sírt, hogy hogyan fogja megtalálni a sűrü erdőben a kis kedvencét. Addig addig bolyongott, míg a kislány is eltévedt. Kétségbeesetten elkezdett sírni és egy kis idő múlva az erdőben dolgozó favágók észrevették. Megkérdezték mi történt a kislány elmesélte és a favágók segítettek hazatalálni a lánynak. A kislány hazament,de Bodri kutyának nem sikerült hazatalálnia. A kislány még sokáig szomorkodott a kiskutyája miatt. Ennyi volt, mese volt, füle farka benne volt.
  • Gombozós játék, munkából pedig a libapásztorság!
    Mama mindig felidézi, hogy régen mennyire szerettek gombozósat játszani, és mivel hatan voltak testvérek mindig sok gombra volt szükség. Ezért nyáron mindig lopiba levágták a téli kabátokról a gombokat (mert azok jó nagyok voltak), s mikor eljött a tél az anyjuk akkor vette észre a turpisságot. Papi pedig mindig a libapásztorságra emlékszik vissza, hogy meg volt mondva mikor merre terelje a libákat, hogyan töltötte el közben az időt, és hogyan birkózott a libák akaratával is.
  • 1944 ben született a nagymamám
    háboru volt,bujkálni kellett az embereknek,sajnos kisgyerekekkel is.Egyszer a dédmamám kileselkedett a kapuba,karján a pólyás nagymamámmal.PONT AKKOR VONULTAK AZ OROSZ KATONÁK.Az egyik katona oda is ment a dédmamámhoz és megnézte a gyermeket a kezébe,megkérdezte hogy hivják.Dédim meg is mondta neki ,hogy Vidorka.Erre az orosz katona csak annyit mondott magyarul,hogy Fidoruská szép kislány.Többet se ment le dédim a kapuba,nagyon nagyon megrémült.Azóta is mindig emlegetjük,,Fidoruská szép kislány,,
  • Egy disznóvágás története
    Nagyszüleimnél disznó vágás volt. Összegyűlt az egész rokonság. A férfiak megfogták és leszúrták a jószágot. Bementek megmelegedni és meginni a fogó pálinkát. Mire kimentek, eltűnik a disznó. Az udvar másik végében találták meg, feléledt és elszaladt még egy kicsit.
  • A nagy hazatérés.
    Nagyon sok történeteket hallottam a nagyszüleimtől a régi időkből,de leginkább a háborúkról,és a lágerekről szóltak,sajnos egy nehéz időben éltek,ezért vicces,vagy humoros történetekről sokat nem hallottam.Ezt a történetet nagyon-nagyon sokat hallottam,és mindig boldogság töltött el a végére. Nagyapámék négyen voltak testvérek amikor az édesapjukat elvitték a lágerba. ŐK akkor alig voltak 8-9 évesek. Nehéz volt dédmamának nevelni a gyerekeket,és semmit sem tudni a férjéről. Körűlbelűl 2 év telt el amikor nagyapa és a testvére épp az ökröket fogták éppen be,amikor nagy ugatásba kezdett a kutyájuk,és nagy iramban leszaladt az udvarról és a mező felé vette az irányt.Nagyapáék pedig látták hogy valami történt,és futottak utána.Mikor leértek a mezőre látták,hogy a kutya a távolban egy ember ölébe ugrik,mikor közelebb futottak akkor ismerték meg rég nem látott édesapjukat... Ahányszor csak hallottam annyiszor szökött könny a mesélő,és a hallgató szemébe a boldogságtól.
  • Nagymamám és apukám mesélték.
    Amikor még nem tudtam önállóan járni de nagyon szerettem a kolbászt és még most is szeretem, akkor történt ez meg. Ültek az ágyon én az ágy szélébe kapaszkodva odamentem mamához. A táskájából állt ki egy kolbász. Mivel beszélni csak kicsit tudtam nem tudtam kérni ezért lehajultam és beleharaptam. Ezen nagyon kacagtunk a testvéreimmel. Mert ugyan elmondani nem tudtam mit akarok de megmutattam mit akarok, és utána vágtak is nekem. Ha erre gondolok mindig mosolyra húzódik a szám. Sanyó vagyok az elsőszülött fiú.
  • ILDIKÓ ÉS A MIKULÁS
    Ez a történet már vagy 50 éves és egy Ildikó nevű kislányról szól, aki nagyon szeretett volna találkozni a Mikulással. Ildikó 3 éves volt és türelmetlenül várta a Mikulást és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony meglesi. Ezért folyton az előszobát leste, hogy mikor jelenik már meg a nagyszakállú. De bármennyire is igyekezett, egyszer már csak azt vette észre, hogy az ajándék már ott van az ablakban, de a Mikulás már sehol. Nagyon csalódott volt. Az anyukája, hogy kislányát vigasztalja, felkapta az ölébe és kiszaladt vele a kapuba, hátha még meglátják valahol. Az anyukája igy kiáltott fel: --Ildikó, ott van a Mikulás! – Látod?—(Persze nem volt ott senki.) --Nem látom, - mondta a kislány. --Ildikó, hát hogy lehet, hogy nem látod? Most megy fel épp Kovácsékhoz! Rajta van a piros kabátja, meg a puttony a hátán! Még mindig nem látod? --De, már látom, anyukám!—mondta a kislány csillogó szemekkel. Azóta szállóigévé vált a családban, hogy látja, mint Ildikó a Mikulást. Karácsonyi történet Karácsonyra készülődtünk, és mint fiatal szülők szerettük volna nagyon meglepni a kislányunkat és elhatároztuk, hogy a karácsonyfát éjszaka, titokban fogjuk felöltöztetni, hogy minél nagyobb meglepetést okozzunk neki. Arra nem számítottunk, hogy mi jobban meg fogunk lepődni, mint ő. Amikor meglátta a karácsonyfát, nagyon örült neki! Aztán megkérdeztük tőle, hogy szerinte hogyan kerülhetett ide, de nem arra a válaszra számítottunk, amit aztán kaptunk. Részletesen beszámolt róla, hogy 100 angyal hozta rózsaszín ruhában. --És mégis hogy jöttek be?—kérdeztem tőle meglepődve. --Én engedtem be őket! –válaszolta lelkesen. Hallottam, hogy csilingelnek, meg kopogtattak. Több kérdésem nem volt.
  • Lelkem Áldd Az Urat!
    Még anyai nagyapám, mesélte, akit gyermekeim sajnos már nem ismerhettek meg. Mikor szénbányában dolgoztatták őket, egyik alkalommal néhány centiméterre tőle több tonnányi zuhant le mellette. Ekkor olyan mértékben tudatosult az emberben az Isteni gondviselés, amit akár nemzedékeken át hat. Csak akkor láttama délceg, büszke és makacs, Istenfélő nagyapámat elérzékenyülni, egy pillanatra, de csak egyre... Légy hálás mindenért, amid van!!!
  • A nagymamámtól hallottam,
    olyan történeteket, amelyek még azokban az időkben történtek, amikor Kárpátalja Magyarországhoz tartozott. Csodálattal hallgattam, hogy fiatal lányként hogyan sétált át a barátnőivel a szomszédos faluba, Tarpára. Egy alkalommal nagyon kikapott az édesapjától, mert a dolga helyett a tarpai lányokkal barátnősködött. Megtiltották neki, hogy átmenjen Tarpára, s a történelem úgy hozta, hogy többé soha nem is járt ott.
  • A fekete gyerek
    Apa olyan világban született 41 évvel ezelőtt, amikor a szobát spór, esetleg csempekályha melegítette. Két éves lehetet, amikor egyedül maradt a szobában, mélyen aludt. A szomszéd néni ment keresztül az udvaron, és az ablakon belesve, meglepődve látta, hogy a gyerekágyban egy szokatlanul fekete, tetőtől-talpig kormos gyerek ült és kacagott vissza, mikor a nevét hallotta. Csak a fogai fehéredtek. Körbe rajta az ágynemű, sőt még a fal is a szőnyeg helyén kifestve, csíkosan ragyogott a koromtól. Mi történt? Valójában az volt a rosszban a jó, hogy a spór hideg volt. Tetszett a gyereknek, hogy mozdíthatóak a spóron a karikák és a platt, és feltehetően tetszett neki, hogy a fehér paplanra tehette a köröket. De nem csak a karika mozdult. A platt és a platt alól az összes korom, amit a kis kezével ügyesen ki tudott szedni és a fehér ágynemű huzatra ki tudott rakni. Első láttásra rémület fogadta a szomszéd nénit, de miután a gyerek apával jót vidultak, olyan hangon, hogy közben nagymama is megérkezet. Lassan tudatosulni kezdett a felnőttben milyen gyerek csíny történt. Még él a szomszéd néni, aki még ma sem tud nevetés nélkül beszélni a történetről.
  • Amikor a gyerekek rossz fát tesznek a tűzre,
    a nagyszülők mindig pártjukat fogják. Sokszor mesélte el azt a történetet a nagypapa, amikor ő még iskolás volt, hányszor szomorította el a szüleit. Nagyon huncut és gyakran iskolakerülő gyerek volt. Balazsérról busszal jártak be Beregszászba iskolába a barátjával. Szinte mindig azt csinálták, hogy a nagyon korai busszal jöttek be és már 6 órakor bent voltak az iskolában. Vártak egy kicsit, az első óra becsengetéséig, hogy meglegyen a strigula, hogy voltak iskolában, ha a szülők megkérdezik. Aztán fogták magukat, olajra léptek és gyalog hazaindultak. Mire beértek a faluba, az iskolai busz is megérkezett délben. Amikor ezek a dolgok kiderültek, nagyon elporolták őket. Az osztályfőnök mindig úgy mondta viccelődve, hogy ha azt akarja , hogy a két fiú iskolában legyen, a szülőknek is ott kell lenniük. Mert különben megint olajos lehet a gyerekek talpa.
  • Nagymamám sokszor mesélte,
    hogy régen úgy zajlott egy disznó tor, hogy az egész család összegyült és közösen dolgozták fel a disznót. Nagymamánk testvérei és családja, nagyapánk testvérei és családja, mind jelen voltak. Ez a nap számukra olyan volt mint egyfalyta ünnep, mivel együtt voltak, és úgy elvégezték a munkát hogy észre sem vették a nevetések közben. Nagyon jó visszagondolni , hogy régen ilyen összetartás volt az őseinkben.
  • Déd mamám története
    Kőből készült a fundamentum ,kézzel vetették a vájogot ,belül sárral tapasztották, pokroccal le volt takarva . A szomszédok és a rokonok segítettek a házak építésében és így készültek a régi házak és utána mentek vissza segíteni egymásnak.Jó tett helyében jót várj!
  • Délvidékről küldték

  • Az iskolaalapító
    A családunk apai ága bukovinai székely származású. Innen, vagyis Bukovinából telepítették őket a délvidéki Székelykevére, ahonnan gyermekeink dédapja is származik. Itt nőtt fel és innen jutott el tanítóként, tanárként a Zenta és Szabadka között található Oromra Tímár László. Szinte azonnal látta, hogy az akkori iskola nem felel meg az igényeknek és mindent megtett annak érdekében, hogy a falu új iskolaépületet kapjon. A befektetett munka nem volt hiábavaló, hiszen segítségével sikerült anyagot szerezni, a helyiek közbenjárásával pedig felépíteni az új és korszerű iskolát, amely akkor, a hetvenes évek végén gyorsan megtelt gyerekzsivajjal. Az új épületet 1979-ben adták át, a tanítás akkor és azóta is kizárólag magyar nyelven folyik ebben az iskolában. A tata egy dolog miatt bánkódhatna most, ami miatt mi is. Munkája ugyan hiábavaló biztosan nem volt, de míg akkor, 1979-ben, majd később, a kilencvenes években is, harminc gyermek is volt egy-egy osztályban, addig mára ez a szám alig éri el a tízet. Mi viszont büszkén emlékezünk rá, és arra, milyen odaadóan és fáradhatatlanul dolgozott a közösségért.
  • Nálunk apa az aki mindég mesélni tudd az Ősökről!
    Mivel mi vallásos család vagyunk ezért a közös imádkozások rózsafűzér és kilencedek elvégzése gyakori!Apáék is végezték még nagy és dédszüleivel.Olykor mindég elmeséli apa hogy volt egy süket dédi aki mindég ott volt a Lurdi kilenceden amit február 1-től szoktunk szoktak végezni és mindég azn nevettek még most is hogy Ő mindeég mashol tartott az ének szövegével.Ez persze a gyerekeknek érdekes volt akkor és még most is!
  • Életmesék - Régi csínytevések
    Anyai dédapám tanyasi gyerek volt, ükanyámnak harmadik csemetéje: Hagymás György. A Hagymások időtlen-idők óta éltek ezen a vidéke, juhászok voltak. Igen szerették a hagymát, ezért rájuk ragadt a Hagymás név. A tanyasi világ szabadságát élvezhette dédapám: a petróleumlámpa fénye, a tiszta kútvíz hidege, a kemence melege, az otthon dagasztott cipó íze még nagyanyám emlékeiben is él. Ilyen helyen nem unatkozik az ember. Tanyahelyen egérből sosincs hiány. Dédapám gyesen összegyűjtött tíz-tizenöt egeret, a farkukra madzagot kötött és az összeset nadrágszíjára kötözte, körbe. Így egyedi, egeres nadrágdísze lett. Ezt mutogatta a környékbeli lányoknak. A macskák se jártak jól, ha ő kézbe vette őket. Fél dióhéjakba szurkot öntött, ezt ragasztotta rá a macska négy talpára. Ezután elengedte a macskát és nekiereszette a kutyát. Mivel a macska a dióhéjcipőkben nem tudott olyan jól futni, se fára mászni, így a kutya elkapta. Hat éves korában dédapámat beadták Zentára egy szerb családhoz, hogy onnan járjon iskolába és megtanuljon szerbül is. Csak hétvégeken vitték haza. Vége lett a szabadságnak, de az én dédtatám életében a csínytevések továbbra is folytatódtak. Abban az időben a tanítók még nádpálcával fenyítették a nebulókat. Dédapám párnával tömte ki az ülepét, hogy ne fájjon a verés. Sajnálom, hogy nem ismerhettem őt. 2002-ben visszaadta lelkét az Úrnak, én pedig 2009-ben láttam, meg a napvilágát. Végezetül leírok egy mókás mondókát, ezt is dédapámtól tanulta anyukám: Volt egy ősz szinte, mikor egy őszinte ősz inte, hogy legyek őszinte, mert ő szinte őszinte. Recskó Dorka 11 éves
  • Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipisicing elit. Dolore ea, eos, atque labore odit reiciendis sunt.

     

    Tárgykompozíciók

    Múlt-túra és Mi-tárgyak

    Fotómontázs

    Így jutottunk el a jelenhez

    2020
    KMNE
    EMI
    EMI
    Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége

    1518 Budapest Pf: 139/1
    Tel: 06-30-901-5238

    Email

    info@kcssz.hu
    info@ncsv.hu